▬Z. Pál Tamás

Kettesben magammal.
Szaggatott zajokkal.
Bőröm alatt lopakodó remegéssel.
Tétova vezekléssel.
Vakságomban útkereséssel.
Üresen kongó kérdésekkel.
Meddő válaszok temetnek el.
Koszos tányérokban fedezlek fel.

Mint válasz a semmire.
Szellemvilágomba tartasz egyre.
Nyomorul panoptikum, s benne
mindenki kapott új testbe
bújtatott lelket, és hogy elfedje
mindezt a viasz-értelmet rendre
csak élére vasalt ruhák
közt benyúló tenyerek
bánatunkat naptejjel
kenik be.

Szerelem-pörkölt (menjünk most nyugatnak)

Gyere táncolj, lötyögjünk a holdon
szorítsd meg a kezem, hogy a vérem kibuggyanjon
torkomban a szavak zubognak rendetlen
kérődző beleim vágyakozón s hirtelen
nyelik el arcod, mintha nem is lenne
soha több perc, ami nekünk viselkedne.

Menjünk most nyugatnak, majd pörögjünk sírva
hátha felvesz valaki, ahogy meg lett írva:
hogy az úttalan utakon érkezik a társunk
örömlő magányunk és dicső elmúlásunk
gyere, nézz le te is a sziklánkról hajnalig
lámpásunk világítja majd a sátrat, míg bokáink
közt ugrálnak a vágyak, hogy egymás nélkül
legyünk, hisz tudjuk rég, együtt csak kihűl
ez a kondérnyi szerelem-pörkölt
vérben állunk nyakig (suttogja az ördög),
ahogy röhög a markába, nevetek én is.

Mert dalára vártam a hitednek.
Tudtam, hogy az lesz az a nap,
mikor minket majd kitesznek
mindenféle játéknak, de legfőképp remegnek
most lábaink így messze
házunktól az égbe fel röppintett
valami sárkányférge isteneknek
nyakunkról a libabőrt cuppogva leette.

Itt röhög a tömeg, ki megtette - elnyelte.

Így viszont nem voltunk egyedül,
pedig most minden tücsök magának hegedül.
Hátadon a szőr feláll, megtehetnéd értem,
hogy csendben maradsz, miközben halál
mellett oldalazva kacsázik egy betegre
rohadt alma.

Zsákba teszem

Leültem egy dombra és most várom, hogy mind előjöjjön,
hogy itt bukdácsoljanak gáncsomon s terüljenek hanyatt,
addig nézem őket némán, míg létképtelenné nem szikkadnak
ekkor teszem zsákba, majd konténerbe s afölött
évezredes őrséget szervezek.

Adományaikból azoknak
kik talán bíztak még a jóban és néha nem hazudtak
maguknak, s én ebből gyűjthettem erőt, hogy nem is tudták
miközben aludtak, hogy kiürítettem körülöttük az összes kukát,
és vonyítottam igen, néha üvöltöttem a holdunkra,
s ezáltal titkon megloptam a szorosan ölelő éjszakát.

pulzálón rendetlen némaság

Ez az a gyár ami minden reggel elnyel
s ahogy bokádra kulcsolja kígyónyelvét úgy
adod el grammonként szíved.
Valójában egy gondolat és tudod
én vagyok a rab
az én gyáram ez az álom ahogy
a nyál a párnámon
bambulok míg várom érintésed tarkómon
jéghideg ujjaid libabőrbe rántja csuklómon
feszülő pergamen bőrömbe bújt
bárányok gyarlóságát és ólom bégetésük szünetét.

Pulzáló káoszba teremtett rendre vágysz
miközben bennem veszted el hangod
mert amíg sikítasz mert hozzád érek (fáj nekem)
megértem.

Úgy hagyj el ahogy bezárod ablakod
és a gyertyát nyáladdal oltod
hogy érezd mi égetett eddig.

Így üss és pofozz és döfj hogy tudd
nem fáj már neked nem akarsz
eladni semmit a mából.

tapogatásban

Volt ott két test egy hangban remegve mint gyertyaláng
lefektetve az óceán mélyére mint érpárok
amin keresztül érintkezünk itt
az istenek közt szembehunyva tapogatva
egymás domborodó keblei közt a szívdobbanást.

Fanyalgás mellett kereste a két gerincoszlopra
ragasztott akarat az értelmét
az elhallgatott zajoknak magában ahogy felhangzott
az a dobhártyába vájó kacaj ami közénk is
falakat okádott.

véletlen neve

Vörös vágyak mondanak imát asztalom felett
ahogy felszeletelik combom izmait és álmaimon rágódnak
közben nyálamon pirítják a szavakat
amit kifordított tüdőmben megbújva találtak
ikra alakban.

Félig megrágott darabokat köpnek a padlóra
hol a belek tartalmával keverednek azok
tapossák is néha
ahogy üvöltve végigrobognak idegpályáimon
és nézz csak le a földre
ismerős betűk ismerős sorrendben.

üldözet

Sárlavina gyomromban porszemek odvában haszonnal forgatott
késedelembe zárt vágyak terítőjét morzsálom vastagon
vajjal kent pengékről étkezzük egymás vonagló szívét
kocsonyás tálakból tumkoljuk szerelmünk könnyeit
barátunk a kétely és jelenkori hévvel üldözzük álmainkat.

sárkányok nyakát

Majd rajzolunk koncentrikus köröket vesztünk
közelebb hozásához amit most kigondoltam
nem is hinnéd mennyire kell nekünk
minden apró lépésben a következő zuhanásban
valamennyire ütöttem én is a szegeket
és vártam hogy te is bátorkodj majd
szerteszét kergetni a sötét fellegeket
de nem hittél magadban s most kihajt
ebből a puhaságból ezer gaz tett
és vágy mi arra irányul
hogy hazudjuk az éj szavát
nyögni képtelen sárkányok
nyakát vágom apránként
szemem vérben ázik
ahogy bambulok
némán.

bevégeztetett

A szavakba gyűjtöttem minden erőmet a sírásra
kitörni képtelen könnyek áztatják most szívem
burka reped értetlenül állok térdig ebben a vízben
mint minden végzetben ebben is ugyanúgy nincs ára

semminek és életek is váratlan születnek
mint kacsok édes így a savanyú kötözöm bokámhoz
térdedet mint képzetek kapcsolódását
sivár véredény falába maró karmokat érzek
tudatom kitágított peremén.

Hagyd elől azt a gyertyát
ne vidd le addig a szemetet
amíg egyszer veled nem lehetek
majd megeszem minden szavad
úgy - hogy némán senkiddé vedlek.

Ha mégis megszületnél, őszintéd leszek.

páncélszárny

Látod, itt vagyok megint - és már.
páncélozott védőruhát öltöttem magamra ma reggel
szárnyaimat betonkabátba dugtam be
nyakamra vörös-fehér csíkos hóhérkötél feszül
ahogy palástom, koldusruhám koptatja körülöttem
villamosok csikorgásából ébredt bűntudatomat
kiutasításoddal - vágyak elvágásával
mi jöhet még?

Sírásod sem enyhít. Marcona érzések
vágnak ketté, miközben gyilkossá vedlek
ebben az álruhában
innen, ilyen távolról is érzem
ahogy haldoklik ez a céltalan vágy.

visszamegint

Volt idő, amikor még gyémánt dobogott torkomban
és olvadt nemesfémekkel hánytam tele az univerzumot
mára megkopott és napszítta palaréteg borítja
a sarat körülöttem és már elsüllyedni is
képtelen vagyok ebben a nyomorban.

Nem a hiányod (senki hiánya) vezet már
és nem is a vágy, hogy megtaláljalak egy új testben.
Nem is emlékszem rád
gyermeked szemeiben sem látnám már a tüzet
amiről eszembe juthatna bármi is
abból a meg nem történt múltból
amit álmomban mesélt egy hang.

Kedves világba burkolt a jelen
üres és sivár képzetek szárítják ki torkomat
ahogy egyre tökéletesebb testben lélegzem
és vágytalanná silányul a létezés
bennem válik akaratlanná minden érzés
talán ahogy láttam kihalni a szerelmet
és elaludni a végtelennek hitt tüzeket
Az tette Ezt.

Nem is kétséges
két lépésben mattot adnék most a sorsnak
hogy röhöghessek sírva
jajongva és veszékelve
mindegy milyen szavakkal kifejezve
ezt a rohadt nagy semmit idebent.

Zihálok néha még
de elhalkul és halványul a lét fájdalma
(talán elviselhetetlenül könnyű
most már tényleg, nevem is kötelezne...)
így maradok magamnak, ebben a kitalált
szabályrendszerben, amiben önként vágom el
minden forrását a lehetséges örömnek
így védve meg a következő bábuját
ennek a színesnek hitt színjátéknak,
ahol a mosoly is csak kellék
kényelmes álarca a bájnak
és a sírás is csak maszkja
ingerlő takarója ennek a rothadó
önsajnálatnak.

Nem szomorúság ez
kétkedő kérdéshalmaz csupán
logikusnak tűnő alapokra szervezett
önmagammal társalgás.

miután

egyszer elkészülök.
és mosolygok majd a tájra.
vasból lesz a szívem,
és öntvény ültetvényre
szülöm érctorkú gyermekem.

Titokban

Ne is mondd, hogy hova vezet ez az út.
ne figyelmeztess, hisz látod hogy le sem veszem
a szemem a szakadékról itt mellettünk
bambán sajdul csak belém szavad
mikor magam felé matatok kezeddel
hogy hiányomat éreztessem
agyammal, mert józanságban ázik most
minden emlékem, ahogyan itt tisztul velünk

Egyetlen sejtelmünk sincs már arról
hogy milyen mély lehet vöröslő sebünk
s hogy valótlan-e szerelmünk
valóságos kényelmünk elvesztésétől
rettegve lett ez a pár sor is
jéghideg napjaink rejteke
és itt sírod-e te is mindannyiunk helyett
ezt a leheletnyi kis fájdalmat
belém, miközben gyilkolni készülök
titokban?

te sem akarsz

álmoktól ittasan nyargaltam hajnalokon át
így mindig elkerültem az utolsó éjszakát
kijátszottalak téged is, cserbenhagytalak
mikor ott álltál abban a kapuban
hazugságok közt fetrengve vártalak
ebben a hajlatban maradtak azok a könnycseppek
kisíratlanul, elvághatatlan köteléket
képezve múltad és jövőm közé.

de csak a fájdalom marad meg
csak a szánakozó szavak és ha sajnálat fakad
meggyilkolod úgyis álmainkat
amiket kettétört rég az ár
nyárba ragadt minden hiányod
hiszen érzem, nem akarsz te sem már.

csalódtunk itt, ennél a fánál
ahogy kikötöttem lovamat - eljött a nappal
és lassan a nap is lemegy hát
végtelenné merevítem majd azt a képkockát
de így sem élhetem túl azt az éjszakát.

álmoktól

Nagy vágyakkal átitatva haladunk valami partokon
ahogy balra nézek, magam mellett látlak
veszni hagyni régi önmagadba ragadt éned képeit
ha jobbra nézek, a végtelen óceán - háborgó
hullámsírjából kelsz ki éppen, reménykedve talán
a holnapunkban, hogy kietlen istentől martuk
csak el ezt az évtizedet, halántékunkon
valami most őszül épp
ahogy bőszen tépkeded a szirmokat, balomon még.

Virágoktól? nem.. madaraktól, haldoklóktól
és sziklaszilárd álmoktól tetted függővé
a válaszomat, hiába akartam, hogy azonnal
hagyjuk el a bizonytalan mezőkön
szerteszét szórt kérdéseket, térdig gázolunk most
bennük és nem akarva kudarcra ítélve hallgatunk.

Hazudunk tehát

Írjunk egy sorba
egy kasztban haldoklunk majd
áttörhetetlen falakon rohanunk
így a velünk született bánat
majd kettétörik köztünkben
amíg kereskedek a kínjaimmal
és veled pereskedek a hajlamaiddal
ékesített szépségedbe fúlva hozom
majd a holnapunkat sírva
kézben morzsolva, őrölve porrá
így zavargunk majd haszonállatokká
fejhető barmokká és igába dőlve
hanyatt fekve gondoljuk
az élet mégis pőre
maradt eképp előttünk
és belelátunk, a jövőbe tekintve
latolgatjuk
meghaljunk-e vagy hazudjunk.

(egykoron)

Ahogy mellettük elhaladva sóvárogtam, mint kóbor kutyák
alant, az ösztönök mélyére száműzött
cselszövésekben tobzódva vonyítottam én is azt a refrént
ami elveszettnek tartott örömfoszlányokat ébreszt
most, hogy reggelre ébred szemem és az a könnycsepp
marasztal soványodó holdkaréjjal, amelyik hazudott egykoron.

Tükrökbe fúlva

Kényszerű marakodásba feledkezett a talaj menti fagy
bokáim közé széledt pirkadatban, tenyérnyi hajlatokban
hajnalodott ki minden nap a gúnyába öltözött
némaságba űzött és csalókán rögtönzött érvénytelen vegyszerek gyermeke.

Ez a kérdés sarkallott arra tegnap, hogy rohanjak
míg lábam bírja, repkedjek a kétségekkel, karöltve bátran
és bárgyún is ha lehet, mert inkább szaladnék
velük, mint barátaimmá fogadnám a nyugtalan vihart
a madarak szívébe rejtett igazságot és délceg homályt.

Míg eltakar gúnyám, veled játszom én is, hiszen röptetsz
talán, szavaidon ülve varázsszőnyeg-talány minden perc
hova vihetnéd is el ma már a tetteidet olyan távolságból
láttatod, hogy megijedhetnék vajon akarod-e magad
vagy csak a szakadékok közt villogtatod nyugalmadat - magad felé.

Ugyanazt az egyet látom jönni valahol kullog talán
miközben itt dörmögsz az élet alsó hasán játszadozva
összeborulva, mindannyiunk nyakán ugyanaz az iga
barmok vagytok ha nem vezettek oda
hol vakságra tanít a nyáj és a tülkökbe fúva
valamirevaló szagokba bújva mérkőztünk meg ha már...

Átok

Igen átok (talán vártuk mind a napot)
hogy eljöhessen újra kettészakadt múzsa
rejtekébe bújva szétmarcangolt óda varázsához
simulva rettenthetetlen céltalanságba
burkolva ezt az útkeresést is.

A tavakba ugrani váltott lábbal szökell
a vágy, ahogy arcot talál - hátba vág csak
és nem kérdezhetsz álmokat csak
nem érezhetsz, vértelen ujjakkal
szorongasd halálra
szívem.

Medúzák és ámbrás cetek egy szinten élnek
a gondolataiddal - ezek a kocsonyás tetemek
ahogy kimúlnak a rángó igaztalanságban
csinálj zsírkrétát ebben a gyomorgyárban
ahol munkás vagy
ha gazdag is talán.

Mindenképpen vak és szolgalelkű egy lány
ha itt robotol neked, nekünk hordja csak
a vizet a markában
ezer felé locsolta már a nap
ahogy agyonszúrt egy imát ez a
semmirekellő és vesztes csoda-pap.

elmondatlan

Zárttá nyilvánított szívek dobbanását
tartom markomban, ahogy pulzál bennem a holnap,
így járok körbe-körbe a város utcáin sivár
kísértetek mutatják az utat hátrafelé
haladunk csak, szikár csecsebecséket
lökdös elénk ez a halványsárga nap.

Nem is hinné el most az agy
ahogy mindenütt csak ezek a szagok keresztezik
az utakat - mind itt hagy.

Egyre vastagabb, ez a páncél egyre vastagabb
összefirkált arcél, hanyag alkonyi vonalak
kecsegtetnek álommal, míg ez a semmiség riogat.

Világi lámpással
világítjuk egymással
szemben ülve
szerelmes rettegésünket.

keselyűknek való

Kínosan középszerű csillagokat számoltam az égen
egyikben sem láttam arcot, elnémultak szépen
mind, miközben a könnyemmel áztattam a gyepet
hogy tavasz jöjjön, újra nőjön.
Ez a semmilyen épület - idevetette a sors
a város legömbölyített szegletébe,
ahol sírni volna jó
de morzsoljuk csak a vakolatot
fogunk közt serceg a homok
(nyelni volna jó.)

A sós könnyet inni volna jó
hogy szakadjunk el végre
minden gyásztól, furcsa nászától
az időnek és a vérnek
mert mind a ketten csak kérdezni jönnek
hogy altájékon fájjon
miközben látlak azon az ágyon
csak képzelődtem
de így vonaglik majd a sebesült
gerle-szív,
keselyűknek való máj talán.

Így hát mondhatod majd, hogy én hagytalak el
miközben mégis nálad pattant
tudom, ez volt az az ördögi csel
miközben a szívünk egymástól nagyon messze zuhant.

nem is voltatok itt

Aláhúzott személytelenségi álca
helytelenített szavakkal jöttél hátra
hogy megnézd élek-e még
nem csalódtál, hát döftél
minden sebre mély szükség ébred
bűneim egyesével mind halált kérnek
rám - hogy szabadulhassanak végre.

Nincs itt már élet - képzelgés az egész
szabálytalan rezgés árul el téged
s láthatod senkit sem kíméltem
ahogy behunytam hályogos szemem
mind eltűntetek
s nem is voltatok itt soha
azt hiszem.

báb csak

Valamikor rég jégbe zárt egy cél
melyben vakon hittél
vonzott magához, ahogy akartad.
Most mit érsz vele, ha gyilkosod
lett saját gyermeked
miben hihetsz még, ha elárul
saját ösztönlényed - kikelve magából
megsebez minden törékeny álmot
pedig csak egy tükör keltette életre
ezt a semmitérő bábot
mi rádtör minden éjjel
szavakat ordít agyadba
pedig tudom, hogy te sem hiszed el
hisz ahogy itt állsz előttem -
látom az arcodon, látom a szemedben
ugyanúgy érzel
látszik e tükörben.

egyedül

Férfivá kell érnem nélkületek és értetek.
Nem szólhatok róla, nem lehetek veletek,
csendben haldoklom, hogy egyedül születhessek.
Ha nem lesztek ott közben, nem lesz benne részetek
és végre elfelejthetem nevetek,
és eltűnik akaratlan átkom belőletek,
mi arra sarkall most, hogy örökké gyűlöljetek.