Nagy vágyakkal átitatva haladunk valami partokon
ahogy balra nézek, magam mellett látlak
veszni hagyni régi önmagadba ragadt éned képeit
ha jobbra nézek, a végtelen óceán - háborgó
hullámsírjából kelsz ki éppen, reménykedve talán
a holnapunkban, hogy kietlen istentől martuk
csak el ezt az évtizedet, halántékunkon
valami most őszül épp
ahogy bőszen tépkeded a szirmokat, balomon még.

Virágoktól? nem.. madaraktól, haldoklóktól
és sziklaszilárd álmoktól tetted függővé
a válaszomat, hiába akartam, hogy azonnal
hagyjuk el a bizonytalan mezőkön
szerteszét szórt kérdéseket, térdig gázolunk most
bennük és nem akarva kudarcra ítélve hallgatunk.