▬Z. Pál Tamás
Kísértetekkel viaskodtál egész éjszaka oldalamon álmodtad végig azokat a töprengéseket toltad tarkómhoz jéghideg kékségben testet öltöttél valamiért benned leltem hallgatóságom mezsgyéjét míg itt vonaglottam ezeket a szerelmes rímeket kifelé magamból úgysem leltem meg magamat egyikőtökben sem esztelen szerettelek.
most nem
Csak arról szólhat minden
mit megteremtett számodra egy tipizált isten
és könyvlapokat tépkedett háttal neked
csak röpködtek vészes világképletek
miket levezetni féltetek
hisz az is csak indirekt menne
nem is hiszem el hogy van valami beléd temetve
csak a csonténedet tapintom
mesterséges gejzírekkel barnított véredből
táplálkozón heccelem lovadat
hátha levet végre és megérzed súlyodat
mi most hajszálaimból font kötelékek
végén vonzódik temérdek
lehullott falevelek közé rejtett
félelmesen üres életekhez.
Én ebből nem kérek.
varjak takarják már
Nem is lehetett volna parázna szépségű
vágyakba zárni virágunkra vakon vigyázni
összetapossuk csak, mondd minek adnád oda?
nem kell nekem, ne menj sehova
világok közt született tétova
mosolya a nyárnak, előszobájába
zárlak - megint csak édes kaloda
őrölt köménymaggal hintett
utakon bandukolok
s magamba szippantom ezt
a varjak takarta napot.
méhekre vigyázó
Leszek én az álca
markodba rejtett izzó parázsa
életeknek menekülő vágya
kísértetek jéghideg ruhája
miközben senkinek imája
minduntalan csak jajgatva várja
hiszen bőrödbe égek
ahogy eldobsz magadtól - messze hajítasz
mégsem hitből teszed, el nem taszíthatsz
ördög volnék, ha volna értelme
isten lennék, de nem vágyok ilyenre
semmi lettem, akartam akármennyire
hogy akárki legyek, hasonlítva akárkire
ritmustalan hólabdák görögnek most erre
megrettenve állsz csak, vársz talán egy jelre
hogy mikor léphetsz félre
hogy menekítsd a véred
mert attól rettegsz te is
hogy elhalsz mint őslények
nyom nélkül a porban
jövő nélkül gyorsan
magadra hajazó emlékkép készül
méhedre vigyázó agyadban jövőd újraépül.
gondom vagy
A vállakon (ha vállaljuk) a fényeken (ha túljutunk),
Csak némaság (mi belém fagy) minden szó (elmondatlan).
Látom már (nem szabad) tiltom csak (boldogságomat),
Miközben bambulok (befelé figyelek) s heverészek léhán (gondom vagy).
minden angyal vállán
Nem így lesz majd vége, színtiszta pirosakba sem hajlik soha át semmi
bár befestettem a padokat - csapdaként - hátha leheveredsz majd
és akkor ott lesz a hátadon, észrevétlen színnel jelzésem
mi bizonyítja nekem, emberként gondolkodsz, te is elfáradtál
és akkor majd léphetek, mert alapom is lesz rá
segítségedre rohanhatok, ha nem is vágysz tán még rá
és látod - tudod te - igen, így teszem majd tönkre ezt is
minden vékony burkot pukkasztok, és ahogy leszakítom
mindazt, amit másból neveltél, másnak szántál
én leszek az ördög végre minden angyal vállán.
soha nincs vége
Repedt bársony szíved ablakain át
Néztünk végig egy csillagos éjszakát,
Melyben mindketten ott voltunk, s a bizonytalanság,
Hogy majd végül osztozunk mindabban, mi fáj.
Oltókés a születés,
és olló így a halál.
Egy dolgot súgj még meg nekem
csak valamit, mi nem fáj;
Két pont között végtelen,
érthetetlen út áll.
koldus markomban
fogom hajad csomóba
kapaszkodom létedbe
illatozó hitedbe
képzelem magam
ártatlan szemedben
apró madár vagy
mégis erős életedbe
oltom most kételyeimet
indirekt-e
Lampionok sértetlenül fagyasztják a lábunk
táncolunk a réten, marakodva várunk
a pottyanó csillagokra s kapkodjuk fel sorba'
minden álmunk most válik valóra.
Figyelmesen vagyunk, egymás iránt érzett
gyűlölködés sertése kivérzett
szaladt-rohant, kereskedett
mindenféle széllel - hatások közt élünk
s általuk veszünk el.
Méltó tételt kerestem és bizonyítom éppen
indirekte levezetve: nézd, én így se értem
minek ide páholy, arany bálvány sava
marja már a szívem, nem is nézek arra
hol együtt álltunk léhán
(fürödtünk vagy hazudtunk)
nem emlékszem tisztán, mindig elakadtunk.
Talán tisztázhatnád a szavaid betűit egyenként
ahogy én is teszem ugyanezt percenként
ezért hát én már nem is hihetem el
az egész színjáték bennünket egyszerre temet el.
Számtalanszor elhagytalak már téged és végtelen sorozatát megvalósulásaidnak és az árnyékoknak amelyeket különböző dimenzióid vetettek sikertelen maradtam mégis s most jobb ötlet híján a testem próbálom levetni magamról mi ismer téged még és pórusaiban valahogy megőrzött belőled néhány lenyomatot így az elméletem szerint más alakban más felülettel máshogy esik majd rám visszatükröződésed a rád még emlékező környezetemről így többé nem rakhatlak össze ezekből a képdarabkákból és elfelejthetlek végre.
***
(bár arra hogy ki vagy már most sem emlékszem)
lélekmaradék
Pünkösd hétfőt tűzi ma gyűjteményébe a májusi nap
S ebben a gyűjteményben már te is csak egy rossz emlék vagy.
Szívünkön keresztülszúrt tűvel fekszünk hungarocell ágyon
Én nézlek - te nézel (nem sírunk) s közben könnyedet várom.
Talán enyhülne a perc, ha fájdalmat okozhatnék,
Hisz bűntudatom lenne (önző lélekmaradék).
Tükröződésekbe szeretek
Kristálytükrök mélyére lesek
a végtelen tükröződésekbe szeretek
Bennük látom fraktális énvalóm
végetérhetetlen kálváriáját emberi testeknek
míg magunkban faragott keresztet vetek
Gaz veri fel ezt a tenyérnyi szeletet itt a vadonban,
hová mutogatni vittetek, mint valami kaktusz-lélek
ragasztózlak össze, míg inni próbálsz belőlem
én észrevétlen feszítelek keresztre.
Pedig dadogok
Nem én leszek, ki jegyet vesz
Rád sem mosolygok, mikor beszállok
Ábrázatodról egy szavam sem lesz
Jellememet majd merevnek találod
Pedig dadogok, miközben
némán sírva fakadsz
De nem segít már kezem
Jelenből kiemel, s egy
távoli szekrénybe ragaszt
Hogy táncoltassak kutyákat inkább,
Csaholó vágykristályokra
vigyázzak félve, hogy megláthatlak újra
s így hát látlak még élve.
boldog céda
Megfeszült bőrhártya hátadon minden angyal szárnya
arcomba csap a lángja poklodnak szánva
engem is veled, mindenütt egyet jelent ez a jelenet
ahogy potyogó istenek közt rendesen kerestelek
szakasztott másodat találtam bezárva
minden langy pocsolyába
ne higgy ennek drága, ne hidd el hogy vár ma
valami boldog céda
leszek én is lelkületem rendben
meghalok csendben.
csalfa
Városi patkány-anyák kaparják a falat
apró sikolyaikkal próbálják kiásni a padlót maguk alatt
hogy menekülhessenek, hátukon a gyermek
de lóhalálukban kékeszöld görcsöt nevelnek
fattyukba, értelmetlen évek
alatt nem múlnak az üres érvek
elhiszik, hogy változhatnak.
Én is ilyen patkány háton nevelkedő
fattya vagyok a véletlen sorsnak hívott
létrafokoknak, s míg sikolyokba
bújtam, szembehunyva imádkoztam
míg meg nem tudtam, hogy csalfa csak a hang.
fölösleges
Nézd, ez is fölöslegesen született tervezettség volt.
Hagytuk történni a fellegeket a fejünk felett,
hagytuk, hogy az órák kattogva peregjenek
érzékeltettük egymással hanyag vágyainkat
de - láthatod te is - megmaradt, ami megmaradt
kételyek és vonaglón bágyadt agy
szüleménye mind, mi itt dobog és szorong
kardoztak a havon, gyilkoltak gazdagon
rakott szekereket fosztva - maradj te is állva.
Indirekt célzásokká fajultak a percek
és tudom, hogy még ezt is félreértheted
mivel ha szavakat akarok, csak veszékelés
hagyhatja el számat, így ha néma maradok
csend lepi el ezt a szellemtelen házat
és talán így érthetővé válik,
hogy miért fölösleges
hinnem bármiben is - míg élek csendben félek.
élet-filter
(Szél-zabáló morzsái a vágynak
arra várnak, hogy betemethessenek minden házat
ahol arcodat látták kitéve ablakba
és rákerestek a keretbe foglalt szavakra.
Forgalmi akadályok közt cikáznak
most a mindenfelől érkező mázak
erre a testre hogy borítsák örökre
mindannyian tudtuk - régóta elveszve
áztattuk a filterét életeknek míg sárga
falakra nem kentük szerteszét marva
levetett és félredobott énünk
minden kérdését feltenni nem féltünk.)
Így ülök neki annak is amit már rég elfeledtem mondani is nem csak érezni és nem hiszem hogy könnyű volna félni ettől a kis apróságtól mivel hasztalan beszédek sivár kosztján élek nem volt egyszerű üvölteni mindezt kiadni míg lélegzethez nem jutok rukkapálni süllyedni valahová belénk vert sátrat egy láng taposom haladéktalan bizonyossággal a néma falakon ugrálok mint régesrég lápi boszorkányok savval kenik az ágakat amibe kapaszkodnék ahogy elnyel így végre ez a mocsár nem nézek már az égre valaki vár nem félek már én se ' valami áll még abból a célból abból a vágyból és áldatlan házból hol születtem szakadatlan pocsolyavidék dombjai közé szomorúságára szülőmnek nyomorára a jövőnek s meghalónak.
nélküled örökké
Igenléssel köszöntötted minden napod végig
nélküled nőtt mégis most már minden gaz az égig.
Gyapottal van kitömve már tested ott a földben
rettegéssel átitatott fellegeken jöttem
látni téged mosolyodban kényszeredett céllal,
Hogy keserédes némasággal fojtsd belém a hangot
tanulnám már végre meg hogy minden mit kimondok
éket ver a gondolatba s talán szét is zúzza,
Vágytalanság hajthatna már s még a szél is zúgna
miközben egy madárdalba fagynék én is végre
Vérerekben merítkeznék és szemed simaságát
tartanám a kezemben míg meg nem lelem mását
annak amit soha adtál soha nem is kértem
testünk fekély lelkünk csekély célját így nem értem.
(Majd' két éve látlak.)
Súlyos csepp buggyant halántékomon
kettészelt mindent miközben tudom
hogy csak álmodtam a vágyat irántad
csak meneküljek innen ezer világnak
meséljem el majd, ahogy hazudni szent
lesz és ne féljem a csendet
és vágyni azt az egyet
mi bennem téged nemzett
és örök sebet ejtett.
köztes semmi
Könnyezel míg más csak neveti a napot - mondod, hogy szegények
mégis mind otthagyott. Valami feneketlen boldogságba
menekültél vakon és érzed megint, izzadunk a szavakon
nyomtatott rizsszemek, ragasztott csillogás a májad
remeg belé, úgy akarod a megváltást.
Ha nem érted csak ugyanazt mondhatom: rossz helyen
tagolod a vágyaidat míg megtöröd a csendet
nem is találsz nevet magadnak, egy árnynak
hiszel inkább, mint az elfojtott gondolatoknak.
Ennek sem kell megtörténnie, ahogy figyeled a csapokat, ahogy nyitják vízköves szájukat erre a mosdókagylónyi érzéspocsolyára megfoghatod még elkaphatod még, megölheted még - csak zárd el a levegőt.
Keserű szénigaz
A székre feszíted tekinteted
ahogy keresztbe bámulod hited.
Makacs szürcsögésbe veszel
és már magadat se hiszed el.
Hordók lélegzik az agyakat,
bábok tudják, mi az akarat.
Mi már csak vonaglunk,
múló pirkadat.
Foghoz szorítva fog
bárgyún ajakba harap
keserű szénigaz
én nem lelhetek már vigaszt.
Senki testén vonaglom
ugyanazt a táncot
miben a holnapot
vesztem el - s hogy éljek még
magamat nevezem most el.
Őrjítő csend és szaggatott halál,
szívedben szívem gyilkos táncot jár.
Betonkockák
Tehén bámulta vonat hasítja ketté a fatelepi magányt
s utak némasága roppan Pszabolcs csikorgó peronján
(ahogy állt ott az a lány).
Zsíros betonkockák közé préselődtek mihaszna vágyak
Más néz más vonatokat, míg haldoklók élőket várnak.
Meditatív zakatolás pattog ereidben
Vér a kohó szintjén csendben
változtató kalauznőben
kristályul ki vágyad éppen.