Volt idő, amikor még gyémánt dobogott torkomban
és olvadt nemesfémekkel hánytam tele az univerzumot
mára megkopott és napszítta palaréteg borítja
a sarat körülöttem és már elsüllyedni is
képtelen vagyok ebben a nyomorban.

Nem a hiányod (senki hiánya) vezet már
és nem is a vágy, hogy megtaláljalak egy új testben.
Nem is emlékszem rád
gyermeked szemeiben sem látnám már a tüzet
amiről eszembe juthatna bármi is
abból a meg nem történt múltból
amit álmomban mesélt egy hang.

Kedves világba burkolt a jelen
üres és sivár képzetek szárítják ki torkomat
ahogy egyre tökéletesebb testben lélegzem
és vágytalanná silányul a létezés
bennem válik akaratlanná minden érzés
talán ahogy láttam kihalni a szerelmet
és elaludni a végtelennek hitt tüzeket
Az tette Ezt.

Nem is kétséges
két lépésben mattot adnék most a sorsnak
hogy röhöghessek sírva
jajongva és veszékelve
mindegy milyen szavakkal kifejezve
ezt a rohadt nagy semmit idebent.

Zihálok néha még
de elhalkul és halványul a lét fájdalma
(talán elviselhetetlenül könnyű
most már tényleg, nevem is kötelezne...)
így maradok magamnak, ebben a kitalált
szabályrendszerben, amiben önként vágom el
minden forrását a lehetséges örömnek
így védve meg a következő bábuját
ennek a színesnek hitt színjátéknak,
ahol a mosoly is csak kellék
kényelmes álarca a bájnak
és a sírás is csak maszkja
ingerlő takarója ennek a rothadó
önsajnálatnak.

Nem szomorúság ez
kétkedő kérdéshalmaz csupán
logikusnak tűnő alapokra szervezett
önmagammal társalgás.