▬Z. Pál Tamás

Erdőgyermek

Ekkorra már minden gondolata a fák körül keringett, a külvilág mintha soha nem is létezett volna. A rezgés egyre újabb formákat öltött, és az ismétlődő mintákból egyszer csak homályos képek kezdtek kirajzolódni Minna képzeletében.

teljes szöveg

Kéretlen üzenetek

Nem bírom elfordítani tekintetemet az elém kerülő ezerszínű képekről, aprólékosan végignézve csodálom változatos ecsetvonásaikat: képtelen vagyok nem elveszni bennük.

teljes szöveg

Szarvasgombás rizottó

Anikó körbenézett a társaságon, mert félig-meddig úgy érezte, valamilyen tréfában van része. Nem akarta elhinni, hogy ebben a középszerű étteremben ilyen előadásban lesz része, és mindezt egyetlen fogásról.

teljes szöveg

Idő/ugrás

Valószínűtlen volt minden, az egész keserű és istenverte jelenet. A januári szélben ingó fenyőfák alatt vettek tőle búcsút. A pap beszéde közben néhányszor megfordult a fejében, hogy mégiscsak írnia kellett volna pár sort, mert ezek az indokolatlanul pozitív mondatok köszönőviszonyban sincsenek az apjával: ez egy másik ember élete, egy másik ember jóságának és kiválóságának cukormáza.

teljes szöveg

meg fognak állni

Franciaágy. De igazából nem az. Alul két rozzant heverőkeret összetolva, rajta egy dupla szivacs, egyik oldalán kifekvéstől horpadt, és valahogy az egész ferde. Persze lehet, hogy a tetőtér gerendái lejtenek, és a szivacs egyenes.

teljes szöveg

Tengernél

A kisbusz ajtaja résnyire nyitva. A széllökések tengerszaggal töltik meg a belső teret. Az ébredő vihar szimfóniáját sirályok rikoltják tele.

teljes szöveg

ezek nem hírek - nem. ezek nem szavak és arcok idebent és odakint sem. ezek nem is harcok, amelyeket magaddal vívsz, és nem is korlátlan testedbe zárva fogyasztod csak a magvakat, amelyek térben és időben tesznek anyátlanná, és magányossá, persze nem tudod, hogy nem is létezel, szét is robbanna a tested, ha értenéd a végtelent. elzársz mindent, amit rossznak mondanak, védtelenné teszed magad, ahogy kimunkált védelmi rendszered mögé bújsz. impotenssé válsz. talán tested lesz az áru, talán csak az egyik kezedet adod zálogba, nem számít - tökéletes akarsz lenni. miattad - mondod, miattuk - tudod. azt mondod, hogy látsz és minden egyértelmű számodra, hihetetlenségében. mindeközben valószínűleg minden zavaros, kusza és mégis hihetően egyszerű. bele fogsz fulladni a félelmeidbe. védelmi bástyáid mögött halsz éhen, miközben falaid előtt temérdek földi jó hever és rohad majd. képtelen leszel elfogadni és szeretni - miközben azt hiszed, hogy magadat szereted, rosszabb leszel számodra, mint a legkeményebb ellenséged.

Számtalanszor elhagytalak már téged és végtelen sorozatát megvalósulásaidnak és az árnyékoknak amelyeket különböző dimenzióid vetettek sikertelen maradtam mégis s most jobb ötlet híján a testem próbálom levetni magamról mi ismer téged még és pórusaiban valahogy megőrzött belőled néhány lenyomatot így az elméletem szerint más alakban más felülettel máshogy esik majd rám visszatükröződésed a rád még emlékező környezetemről így többé nem rakhatlak össze ezekből a képdarabkákból és elfelejthetlek végre.

***

(bár arra hogy ki vagy már most sem emlékszem)

Így ülök neki annak is amit már rég elfeledtem mondani is nem csak érezni és nem hiszem hogy könnyű volna félni ettől a kis apróságtól mivel hasztalan beszédek sivár kosztján élek nem volt egyszerű üvölteni mindezt kiadni míg lélegzethez nem jutok rukkapálni süllyedni valahová belénk vert sátrat egy láng taposom haladéktalan bizonyossággal a néma falakon ugrálok mint régesrég lápi boszorkányok savval kenik az ágakat amibe kapaszkodnék ahogy elnyel így végre ez a mocsár nem nézek már az égre valaki vár nem félek már én se ' valami áll még abból a célból abból a vágyból és áldatlan házból hol születtem szakadatlan pocsolyavidék dombjai közé szomorúságára szülőmnek nyomorára a jövőnek s meghalónak.

Ennek sem kell megtörténnie, ahogy figyeled a csapokat, ahogy nyitják vízköves szájukat erre a mosdókagylónyi érzéspocsolyára megfoghatod még elkaphatod még, megölheted még - csak zárd el a levegőt.

máshozzád

és megint csak ezt hallgatom hogy minden száj nyitva áll és a gitár meg a szomorúság meg az egyéb hangok meg minden rezgés csak belém mar és fáj hogy nem vagy itt (most hozzád) mert öleltelek volna az előbb is és most is de nem és mégsem és miértnem(?) lehet és nem értek semmit olyan egyedül olyan sehogy miközben iszom ezt a poharat amiben a fehér csak feketét szül bennem és nem a fényt ébreszti hanem csak mindenem emészti fel ahogy te is magadba zársz és elmész ezzel az énnel és nekem nem marad itt semmi magamból csak a hiányérzet és most pedig mégis inkább csak veled és csak benned keresném meg a nyugalmat ahogy egy megölelt perc mondaná el hogy végtelen az idő és ne féljek élni most te mondanád nekem hogy butaság minden és a gondolat is csak a szürkétől lett ilyen érdes és nem hinnék el semmit soha többé csak a jót hogy ne fájjon hogy ne legyen súlya és ne legyen benne semmi sem csak te legyél benne még a semmi helyett is a minden.

holnap

valahogy majd túléljük. félig behunyt szemmel járom majd az utcákat, nem mosolygok senkire, csak magamban sírok majd és csend lesz végre. elengedlek. és most hogy a titkom nem titok, most rettegek igazán. most, hogy a világ elé tárok minden testembe ragadt apró sebet, mert hiszek abban, hogy gyógyul még. kisimult arcod. a fájdalomtól bénultan fekszel előttem. behunyom a szemem. mint már annyiszor, lenyelem inkább a szavakat és kibámulok az ablakon - nem látom a világot. sötét van. valami mélyfekete és ragadós karok ölelésébe születtem, hogy néha kapok csak levegőt, az is hamis igazságokba ringat csak, hogy van még élet mindezen túl, hogy van még értelme hinni akármiben is. nem tudhatom, hogy mi vár odaát, de egyedül vagyok már évezredek óta ebben a viharban. kapaszkodom egy korhadt törzsbe, eltakarnak kopár sziklákon a bokrok, amíg reszketek, hogy meg kell látnom a holnapot, hogy érzem a mindenségbe veszett vágyakat, és látok tönkremenni mindent magamban és benned. összeaszott véletlenségben fetrengek csak, hogy ne találjon rám senki, elvágom ezeket a köteleket - kidobálok léghajómból minden nehezet, hogy emelhessen könnyű lég az égbe - hogy ne fájjon már az, hogy vagyok, hogy ne kelljen többet éreznem a napot és az esőt.

semmisem

és nekiállsz minden napnak. erőd teljében ébredsz. elhiszed, hogy a nap az, ami süt feletted. megvált a hajnal, megvált a szellő és kigazolod azt a kertet, hogy neveld azokat a virágokat. aztán fáradtan ülsz székedbe, ha delelőre szenvedi magát az idő. hogy újra lábra állj, már noszogatnod kell fáradt tested. aztán a délután inkább már csak lejtő, mint önerőből megtett utak szövevénye. valahogy beletorkollik a fény a derengő szürkületbe, hogy újra erőt vegyen rajtad a fáradtság és a heveny közöny, ami mégiscsak emberi érzések közül való. ekkorra már megcsíp valami esti hangulatmelankólia, amibe bele is betegszel, hogy aludnod kell már. összebújsz sorsoddal és megálmodod a holnapodat, ami hogy eljöjjön - megígéred, más leszel újra. s hogy más lehess, fogadalmakkal bombázod hitetlenségedet, amikről azt hiszed, talán kényszerítenek majd arra, hogy más színeket is észlelj ebből a világból.

mutasd magad.

semmi nem változott. így nem megy.
hát ugorj fejest a fájdalomba. mártózz meg könyékig - nem is - inkább süllyedj fejed búbjáig ebbe a kikecmereghetetlen és leküzdhetetlen orkánba, amit az egymás mellett elhaladó lelkek csapnak körülötted. így szeretnéd, ugye. meghalni ezerszer és megszületni millió csókban a nappal. míg látod, hogy mindenki ezeken a cölöpökön egyensúlyoz - járj te a vizek szárnyán és ne féld a mélyt.

halj bele az életbe, hogy ne kelljen többet feltámadnod.

ha megszólítanál

lehet, hogy túl régóta semmilyen ez az egész érzés idebent, és nem maradt idő elvarrni minden szálat feléd, vagy inkább hozzád, ami kötne talán csak egy rongy és most ereszkedem le, de nem kötél és nem ideg - semmi sem ez az életbe zárt aprócska kétely, inkább csak a nevedet kiáltja és ráfesti minden házra - közeledő alakra, csak hogy arca legyen a vérnek és formája a végnek, míg a gyertyák elégnek, gondolatokat ébreszt a fagyos hajnali séta magamban - ébredni kénytelen minden, talán csak rombusz alakban lehetséges a létezés, ami a végtelent istenítve tanít szeretni, hogy sajnálni ne maradjon időnk, csak rettegni az álmoktól és a várakat magasra húzni, ugye hogy már te is tudod, hogy nem maradt csúzli ablakot lőni és gyerek lenni belül, se kívül nem talállak, mert a ráncaimban lefestett apálynak előszele sem ért még el, csak tolulnak kifelé ezek a savas könnyek, hogy letöröljem, nincs merszem csak remegek inkább, mint hogy hozzád bújnék, meleg vagy, mert vérzel még - álmodsz még - szenvedsz még, nem csapolhatom le életed, még így gondolatok nélkül sem szerethetlek, hogy kiáltsd nevem - nem várhatom, hogy vétkezz helyettem, talán csak a mérget kereshetem benned, hogy helyettem vedd be - túlzás lenne, hát itass meg, altass el és döfd olyan mélyre szíved szívembe, ami már annyira fáj talán, hogy gyönyörré változtatja ezeket a rémes álmokat, amiket a nappalok helyett kell átélnem nélküled, ezeket a képzeteket és csodákat - mert itt állsz valahol a fatörzsek sorban nőnek, közülük - a homályból - talán soha nem lépsz ki, csak figyeled, ahogy itt ezen a tisztásnyi életen vonaglok, mindent összevérzek, undorodni késztetem a járókelőket, hogy dobjanak egy forintot, talán tényleg csak ennyit ér, egy fillért sem - semmi pénzt ez a múlandó káprázatban tükröződő napfényben rohasztott, erjedésnek indult és elvadult élet, rózsafák alatt, töviságyon alszom - veled álmodom, ha megmozdul a föld - tehát reszketek, hogy jössz, hogy rám találsz, mert ha megszólítanál - megsemmisülnék a szemedben és a hang-árnak ellenszegülve állnék fel, -tápászkodnék mivégre jöjjek el újra, mint visszajáró lélek, hát hogy boldogítsalak, ha nem kéred? hogy akarjak jót, ha nem féled hiányom, ha nem keresel, csak figyelsz, ami valószínűleg csak egy félelem inkább, mint ezek az egyszerű szavak itt fent, húszféleképpen felcserélve - mert nekem csak ennyi van - ez kell hogy ismétlődjön, amíg ez a spirál a végtelen mélységig szűkül majd, és akkor meg kell érintened, hogy kipattanjon - kirobbanjon belőle az élet, mert ha nem leszel ott akkor... akkor tényleg el kell vesztenem mindent és benne téged. hogy ne legyen minden szavam ugyanaz, vagyis te - rád kell találnom. hogy ne legyen minden olyan mint te, hogy lássak mást, hogy kinyithassam szemem, rád kell tekintenem, csak egyszer pillantanom, hogy kiszabadulhassak, csak be kell jönnöd a cellámba. akkor már elhajíthatod a kulcsot, túl a rácson, akármilyen messzire - mert akkor - ha ott vagy már - megszűnnek a rácsok és eltűnik ez a cellányi élet, mert a világ vetemedik újra meg, és én végre felegyenesedhetek.

álmod

ha nem is akarod, akkor is leszek álmod
cselédje, hogy hosszú léptek árnyékában
ébredj.

hadd írjam le

most is itt ülök még, ahonnan ellöktelek magam mellől. a billentyűk közé ragadt érzelem-morzsákat keresgélem, megízlelem a vágyat, aztán kihajítom bárgyú kedvemet az ablakon. mosolyomat ragasztom számra, hogy megismerjenek még szomszédaim és üres nevetések közt sírdogálok egy picit, hogy elhitessem magammal mindazt az elmúlt egy évet, amit magam mögött hagyni nem volt nehéz, de a mában élni üres érzésekkel tölt fel, mint egy rongy, most rángat a szél.
te ott, abban a távoli városban ugyanazt a hóesést látod talán. végletek nélkül létezel és nyugalom vesz talán körül. a neked címzett küldeményeim, azok az érzelmi bombák mind visszaérkeznek, felbontatlanul, hogy aztán arcomba és tudatomba égve érjék el, hogy álmatlanul forgolódjak csak.
egy évvel ezelőtt talán végigcsináltad ugyanezt és akkor én zárkóztam be magamba, hogy megoldjam és megválaszoljam ezeket a kérdéseket, amelyeket úgy szerettem volna elmondani, hogy a kezedet fogva, szemtükrödben magamat felismerve mondom el őket.
nem hagytam semmit magam mögött és te is elfelejtettél talán.
erről a szigetről mára már ezer és ezer kis palack indult el feléd, valahova a távolba. talán egyszer megkapsz majd egyet és kinyitva talán nem hiszed úgy, hogy semmitérő vagyok, ahogy én gondolom most magamról.
az hiányzik csak; az a szikra, ami akkor lobbantott fel és most kiveszni látom - ahogy magamat is elmúlni és szürkeségbe takarózni, átalakulni egy végzetes jövő számára, ami most is bőröm alá kódolva várja, hogy úrrá lehessen rajtam. tenger ez, végtelen és hánykolódom most így egyedül.
hadd írjam le, ne mondj semmit, csak hadd adjam át, hogy tudjam, hogy tudod..
kiég lassan az összes izzó és öngyűlöletbe kell, hogy csapjon a kedvesség, amivel ölelem a vágyaimat.
elmúlik ez az év is, elmúlik mind csak üresen tátongón és vadul akarja a következő zuhanást, hogy lássa arcom és bűntudat mardosson, mint megannyi emlékemben élő sokezer arc, melyekben kerestem az igazságot és nem találtalak téged.

akkor rímtelen üvegcserép vagyok

kúszunk akkor együtt a gazban?
(térdig ér az a felhő ott, nézd)
ugye te is megkóstolnád azt a gyümölcsöt?
(soha sem voltunk bűnösök)
ugye mindannyian tudni szeretnétek?
(soha nem léptetek még egyet sem előre)
nem akartad tehát soha jobban!
(el sem hinném, hogy akartad valaha)

képtelenség lenne hazudnom most. arany egek szakadtak a markomba, na nem mintha úgy lenne, mint soha, de azért mégiscsak könnyebbség így, innen és úgy, ha nem hiszünk el semmit, senkinek. felvérteztem így hát magam minden válasszal, ami a semmittevő csőcselék ellen még talán megvédene, de ellened és szemeid elől semmi sem, úgy hiszem, semmi sem véd meg.
talán azért, mert érzésekkel közeledsz, talán azért, mert van még hited abban a dologban, amit kimondani ugye nem szabad.
nem lesz szerelmes az ember soha, még csak játszani sem mer. egy idő után semmi sem történik majd, hiába hívogatom az ezeregyszer is megidézett szellemeket, rólad daloljanak, ne másról. most őrült meg tehát minden.
rímtelenül újra. semmi értelme, de nem érdekel senkit.

függő

egyetlen szóban mondom akkor el. egyetlen képet festek, rajta leszel. benne leszel. bennem leszel, hogy élj és éljek. veled álltam helyt. veled kérleltem a borzas kutyákat, csaholjanak a világnak - egyetlen dalban mondják el, mit érzek és érezzed te is, ugyanazt a kételyt és ugyanazt a fel nem vázolt hirtelen szépséget, amely egy mozdulatodba rejtve nekem esett, de nem láttam - átestem magamon, szerettelek, hogy szeresselek most is, előkészítettem az utamat, becsomagoltam minden lényeges holmit, cigarettára gyújt a nap és rám fújja füstjét, hazudnék, ha élni lenne kedvem, de ha függő lelkemben feldalol az, mit te is előre jeleztél, akkor érzem igazán, hogy kérdezel és válaszolsz és gyakorta hirtelen kerít hatalmába a félelem. én is rágyújtok tehát, hogy eléd állhassak és eltakarjon akkor mégiscsak a füst, amit nem hinném, hogy látna bárki is, de ígérd meg - kérlek ígérd meg, hogy nem maradsz ugyanaz és más leszel, ha meglátlak életre kelsz, ha hozzád érek, mert hinni az érintésben az egyetlen álmom most.

akkor most

szavakon keresztül sütött a nap akkor ott. zenére álltunk be a sorba. érzések keveredtek össze emlékekkel. hihetetlen kérdésekbe rejtettük el önmagunkat és átláttunk minden felhőn, mert ott helyre került ezer tájkép. végleges formát öntött a gyönyör, mert nem volt semmi sem, ami odaállt volna elénk és nemet intett volna. hiszen szavak nélkül is üres lett volna az éjszaka és szavak helyett is egy maradt csak, mi világló tengerbe vetette magát - értünk. hiszen nem kerestük azt az életet a másikban, ami kellett volna nekünk; nem kerestük azokat a mondatokat, amelyek ott lebegtek tegnap előtt még. csak elmondtuk, ami ott élt belül, elmondtuk és elváltak útjaink, hogy együtt maradjanak - egy felé folytatódjanak és ne várjon ránk senki, egyedül is hihetetlen maradhasson a sors. együtt maradtunk - egynek kellett lennie mindennek és a nevetés mögött akkor is ott volt benne a félelem.
de csak én rettegtem. csak a saját rettegésemet láttam - míg ő érzelmek elől menekült - én beléjük menekültem, de ugyanazt kerestük - ugyanazokat a szavakat, és ugyanazokat a mondatokat folytattuk. tükrök voltunk. akkor tükrök - most képek.

(.)

(szennyből az angyal)

válaszolatlanul

fényárba fulladt madarak tetemeit halásztam ki reggel a patakból. csekély értelemmel töltött fényképek vigyorogtak vissza rám. silány és foghíjas temetőkben feküdtünk hamvadó ebek huszadrangú ugatásával fűszerezett nyugalom partján. ellökted kezem, válladat vontad. kérdőn néztél aztán, hazudtam-e. "mindig " és örökké volt a válaszom. de csendben maradtál, mert tudtad, hogy hazudtam megint. illatodba burkoltam a lelkem. torkomban izzottak a kérdések és egybeforrtak a tieiddel, mert válaszolatlanul tükör előtt ülni, tökéletes teljesség ajándéka.
most elutazom. ezer mérföldekkel arrébb ébredek kertedben.
hideg ablaktáblának nyomom arcom, várom, ahogy peregnek az évek és titokzatos szerelembe zuhanok. partok nélküli folyamban fuldoklom, és vonz magához a mély. üres sebek. hiánytalan akarat és képtelen szavak bástyái közt töltöm ezeket az éveket. mert magamban kereslek, de csak hibákra lelek és kérdésekre.

innen nézve onnan szebbnek tűnik az itt.

a szavakban

most már akkor érzem azt, hogy hiába, akkor sem találsz meg és talállak mellettem, vagy épp a hóra vetett árnyakban kerestelek, vagy épp messze hajítottam a keretet, amelyből már kivettem képedet, elégettem a szavakat, nem hagytam nyugalmat.
a tér felé vettem utamat, hogy láthassalak, hogy érezzem azt az utcaszagot, amit te is érezhetsz ha itt vagy, hogy tudjam, hogy élsz és vagy, és biztosan vagy, mert azok a házak is állnak, és azok a nők és férfiak is ott élnek, akik ott éltek akkor is. akkor bizonyára te is ott élsz, ha itt vagy és nem gondolsz semmire, nem adsz hangot, csak megpillantasz és elfelejtesz, mert még eszedbe sem jutottam, már másra gondoltál.
hiszen nem voltam és nem voltál, mikor ez az egész elindult és nem is lettem volna, ha nem így lett volna.
most sűrű éjszaka van, nincs célom, csak a hangok után megyek és kutatom a nyomokat.
magamban hordok mindent és hiába kereslek más sorokban, vagy épp sorsokban, akkor sem lelem meg az igazságot a szavakban.

rejtély mélyén ülve, ezer boldog tüske hatolt át alakunkon, mint ezernyi izzó parázsszem, s hevítve minket hűsít mégis, mert a szív ma megfagy, holnap ekék barázdái közt haldoklik a fénnyel, betakarva reménnyel, meg egy csipet bors - és ha nem is hinném el, amit mondtál, akkor sem tudlak hova tenni, mert ami megmarad a kenyeremből az csak önzés, és nincs rosszabb nálunk, mert odalent mélyen talán egyek vagyunk.
így vagy úgy, de belehalunk.

miért álmodom minden éjjel rólad? [nevetsz rajtam] álmomban tudod, hogy védtelen vagyok, és nincs semmi titok kettőnk közt. álmomban ezerszer lelepleztem magam. nappal saját rabom vagyok.
gyűlöletesen gyönyörű álmok.

nem beszélünk semmiről. csak magunkról beszélünk. nem takarjuk el a lelkünket, csak még egy lelket taszítunk magunk helyett feledésbe, mert mi nem tehetjük meg, hogy nyom nélkül tűnjünk el ebből a pocsolyából.

semmit sem ér a jövőnk. örök éretlenek vagyunk.