▬Z. Pál Tamás

Mutatványos állat mind

Üljünk a partra, nézd csendes a víztükör;
démonaink úsznak alant, de sehol egy hullámkör,
mit uszonyaik vetnek, árulkodó jelekként,
hogy léteznek bennünk, akaratos gyermekként.

Várnak még, vagy egymással ismerkednek;
odalent a tengermélyben múltunkkal kérkednek.
Néhány már szelíd, de van még, ki enni kér,
szemeidben látom, szíved már kevéssé fél.

Míg megetetek egyet, te ugrasd addig tiéd,
mutatványos állat mind, csak figyeld a szemét.
Nézd, amíg csak bírod, és még tovább, mint ő,
szokja csak, hogy tudod, el nem tüntethető.

Meztelen talpak
nyoma moha-fű-párnán;
emléked árka.

Az ideért ősz
tegnapunk nyarát kérdi
kertünk hogy ily víg.

Kerülhetetlen
akadály szabadít fel:
arcom, mi tükröz.

Bélyeged

Talán soha sem loccsant
itt semmi se igazán ki.
Nem hagytam olvadni,
véletlen buggyanni.

Míg veled jártam ott,
tiszta volt a vágy.
Veledlét és hiányod
váltakoztak hát,
éveken keresztül hordtam
el százezer ruhát.
De lefoszlott mind
s most bőröm fehérlik csak át.

Bélyeged lapul felkaromon,
pontok összekötve már.
Későn értettem meg,
őszre jár a nyár.

Pontok és vonal;
késve kötöm össze már,
delén túl a nap.

Talán megvakult
szememben felejtette
magát napfényed.

Elkened

Testedzésed díszletévé lapított tájban reppenő
madarakat zabáló macskád videóját osztod
meg velük sem békülsz ki míg vegán és mentes
erőszaktól rejtő köpönyeged fel nem kapod
egy szelfibotra támaszkodó önkép kedvéért hol
elkened korod és bánatod csak tűnj már valakinek.

Cseresznyelevél
libben hívatlan eléd;
rajza fénycsepp s ősz.

Céltalan segít'sz,
vagy önkampányod ez csak?
Tedd s ne szólj róla.

Erdő lombja reng,
míg sziklaormok alatt
rád csöppen a csend.

Belefeledkez
vén számadásainkba
lelkünk kiszárad.

Szavam félnótás:
szakadék és magaslat;
néma tett igaz.

Csillagpor bennünk:
bármi alakot ölthet;
mégis csak csillag.

Lét-trambulinom
legmélyéről lesz majd szép
visszapattannom.

Most a legmélyén
vergődő kígyó vedli
harmadik héját.

Emez tanítja,
amaz hallgatja a tant:
így átélhetik.

Kalap-kabát

Fűszerezett otthagyottság-érzet
lett úrrá kényemen-kedvemen,
hogy jósoljam újra legyek szíves
tegnapomból kedvesen:
tenyered vonalaiba veszni lételemem.

Most mégis itt hagyom mindenem,
s kalap-kabát
rángatom csak kényesen
porba hullott szavát
sorsaink közös halmazának
állapotait szakítom hát.

Én úgy szeretlek,
mint a szirt zuhatagját.
Úgy ölellek, mint koporsót gyökerek
új élet, kezdemény,
én meghalok - ő jöhet.

Alattam úsznak
jégtáblái sorsomnak:
pillér marja szét.

Tévúton talált
ma este minden árnyék
mit rég vetettem.

Vonataink közt
mondd, mennyi az átszállás?
Végigvártuk már.

Mondanám: csend csak.
Vonalakba rajzolnám:
de enélkül él.

Odakint: sötét.
Magánvalódban léted
lelkedben fényt gyújt.

Felhők ott úsznak,
de összetalálkoznak:
zivatar, s zöld csend.

Mert ha szabad szív
formálja, szebb a szó is:
sík helyett domb-ív.