Kényszerű marakodásba feledkezett a talaj menti fagy
bokáim közé széledt pirkadatban, tenyérnyi hajlatokban
hajnalodott ki minden nap a gúnyába öltözött
némaságba űzött és csalókán rögtönzött érvénytelen vegyszerek gyermeke.

Ez a kérdés sarkallott arra tegnap, hogy rohanjak
míg lábam bírja, repkedjek a kétségekkel, karöltve bátran
és bárgyún is ha lehet, mert inkább szaladnék
velük, mint barátaimmá fogadnám a nyugtalan vihart
a madarak szívébe rejtett igazságot és délceg homályt.

Míg eltakar gúnyám, veled játszom én is, hiszen röptetsz
talán, szavaidon ülve varázsszőnyeg-talány minden perc
hova vihetnéd is el ma már a tetteidet olyan távolságból
láttatod, hogy megijedhetnék vajon akarod-e magad
vagy csak a szakadékok közt villogtatod nyugalmadat - magad felé.

Ugyanazt az egyet látom jönni valahol kullog talán
miközben itt dörmögsz az élet alsó hasán játszadozva
összeborulva, mindannyiunk nyakán ugyanaz az iga
barmok vagytok ha nem vezettek oda
hol vakságra tanít a nyáj és a tülkökbe fúva
valamirevaló szagokba bújva mérkőztünk meg ha már...