Kínosan középszerű csillagokat számoltam az égen
egyikben sem láttam arcot, elnémultak szépen
mind, miközben a könnyemmel áztattam a gyepet
hogy tavasz jöjjön, újra nőjön.
Ez a semmilyen épület - idevetette a sors
a város legömbölyített szegletébe,
ahol sírni volna jó
de morzsoljuk csak a vakolatot
fogunk közt serceg a homok
(nyelni volna jó.)

A sós könnyet inni volna jó
hogy szakadjunk el végre
minden gyásztól, furcsa nászától
az időnek és a vérnek
mert mind a ketten csak kérdezni jönnek
hogy altájékon fájjon
miközben látlak azon az ágyon
csak képzelődtem
de így vonaglik majd a sebesült
gerle-szív,
keselyűknek való máj talán.

Így hát mondhatod majd, hogy én hagytalak el
miközben mégis nálad pattant
tudom, ez volt az az ördögi csel
miközben a szívünk egymástól nagyon messze zuhant.