▬Z. Pál Tamás
hagyom
látod - most érzem újra
tucatnyi semmiség
mégis belehalnék hajnalra
meg kell tudnom...
megismernem teljesen
hát hagyom, hogy fájjon.
szögesdrót hitetek
A zajotokban élek, próbálok lélegezni
szagotokban keresek valami illatot
de félek, hogy eltapostok ahogy
átlépek felettetek míg remélek valami
szépet ahelyett mit bennetek lelek
semmi végtelent mert azt távol
hányja tőletek vakon s mannaként
emésztett szögesdrót hitetek.
érzelem-váltó-bajnokok
Egyenestelen hajléktalan
mezei csillám katyvasz
alkot egy kört valahogy ugyanaz ragaszt
pedig tanulatlan tökéletesség lengi
be a termet eléggé elernyedt
már minden tagom ahhoz képest
hogy idebent mennyire akarom ezt a
tavaszt - lazulj kékülő fák alatt.
A fűben ázol te is
szivarfüstben rondulsz
ahogy öregszel nap mint nap
nem mozdulsz előre csak a sárba
merülsz te is örökre
legmélyül savanyú ez az élet
rendül minden
bizalom - mondd hát végül
érthető-e az irgalom
az isteneitektől zöldül már a jutalom
éretlenné válnak a válaszokon utazó
vándormadarak csak a tanok - ahogy eszik
ők ott - nézd mind vakok
tapogatják csak a formát mondanak
rá nevet miközben mások egyenesen
ülnek - s előttük valami új korral
bámult vadon minden alak
hidegen hagyott el a napvonat zakatol
nagyokat hazudtunk azért mi is
gyakori szavakban hittünk
mert átadtuk azt a botot
mint a rohanók
kik váltva hisznek csak a célban
itt ülünk most mi is
érzelem-váltó-bajnokok.
inkább legyen még nagyobb szó
szerelem-látó-vakok.
öltözz át
Mindenkinek volt egy álma
állunk kezünket kitárva
a napra, a partra
szaladjunk fövenyeken sorban
akarjuk azt, mint őszinte vágyban
ecsetelnéd te is
feslett nadrágban
út porától árván
sárba gázolsz némán
így fested át a havat
koszos feketéből
aranyló fehérbe
öltözz hát át te is
öltözz át örökre.
néma reggelekre várt
Ott akkor mondani kellett volna magának
a gyermeknek, talán hallotta volna
hogy ez az örök kényszer
hova juttatja egyszer majd el
ezek között, hanyatt szökött
hazug vigaszt morzsoló lelkek
gyönyört nem préselt még
az ajka, máris magával ragadta
valami szajha érzés
hogy kell a szó
kell a jó, hogy hidd el végre.
Vigye el őt reggelre
abba az álomba
minden esetre záróra
előtt térdepeltünk
ült csak ott az arcán
az a könnycsepp
ahogy látta meghalni a nyarakat.
Ahogy nem ment akkor
úgy kapott más erőre
új karokat lopott, új szárnyakra talált.
Mindent szétzilál, ha szerelmes az ember
mindenki elvár
valamit magától
ő nem látta át
ebben a tükörben mérte
itt mérte csak magát.
Ha eldobták, ha fájt
ha csalódást keltett
így okolta magát
hogy mindent visszaszerzett
szakasztott lelkeket
ültetett képzetekbe
ahogy a tükrökben magát egyre csak kereste.
Hazug hajnal, néma reggel
köszöntött a testekre
mire a nap újra felkel
talán elvérzik s eltűnik örökre
gyermekded kezekkel
gyilkos álmokkal
csenevész gondolatok közt
leszámol magával.
tapasz
zavartan állsz
hangtalan vársz
hazugnak nevezel, és elképzelni sem bírod
hogy mennyire igaztalan szavak
koptatják a körénk záródó falakat
elmémben - féktelen
maradhatatlan élet
végez velem percenként
míg éled a színeket
hallod a tavaszt - így áraszt el, így hagy tapaszt
ajkadon ajkam
elképzeltem
de nem láttam arcot
és nem tudok nevet
van arra valaki
ahol téged hittelek
ahogy te sem vagy senki
hát ember én sem lehetek
mert nem tudom a neved.
Örök ritmus
Zárd be ablakod, halkíts le minden hangot
emeld az egekig
semmilyen és zaklatott vagyonod
aztán hajítsd ki és végy elő egy lapot
írd le hát, hogy ki vagy
írd le minden átkod.
Fess magadról fenenagy szavakat
a semmibe, mulandó értelmedet feszítsd lelkednek
valld be magadnak, hogy minden elveszett
valld be, hogy mi az, mi igaz hited
áruld el és leplezd le
hazug magad - hogy szeretsz-e:
ne kérdezd meg - belezuhansz.
Felejtsd el az összes választ
a terveket és minden vigaszt
mit kitaláltál magadra hagyott termeiben
fájdalmadnak, ahogy szemeit lekötötted
hogy ne lásson téged
tükrödben elveszettnek - hát széttörted mindet.
Mondhatnám, hogy szedd össze darabjait
életednek, de mondd, jajgasd el minek
hisz a múlt egy másik lét
mi volt - nem tiéd, csak emlék.
Azt akard, hogy fájjon
hogy köpj te is szembe
miközben rettegve
nézel magadra és körbe
senki nem marad - én is háttal állok
nem láthatnak, tudod mondtam már
nem láthatnak mások.
Így vessz el - kérdőn és makacsul
mindened göngyöld fel
akaratos végzeted kerül most el
a törött önkép - öncél - önző létezés
csak a tél, míg tavasz kerít körbe
ne hidd el, soha ne hidd el, hogy vége
éld hát bele magad, érezd ahogy sajog
minden tagod, porcikád ha hagyod
hagyd hát
kiteljesedni mindenek fölé
az elmúlás-találás örökös ritmusát.
visszafelé minden olyannyira szebb
hogy elhihetném, nincs már egyetlenegy
sőt mindegyik az, minden homokszem
s köztük én - por csupán, testem
csak smaragdzöld tintatartónak nézem.
cseppfolyós szavak
Nemtelen igazságot köptél szemembe
mar és megvakít, mint ördögnek a szentelt víz
lögybölöd rám szavaid, míg szertefoszlok én is
s még rossz emlék sem leszek
olyan, ki soha nem is járt itt
ahogy elzavarsz magadtól
én is elfelejtelek.
Elfelejtem, ahogy együtt töltöttük ki ezt az űrt
mi most kettőnk közé állt
és már nem tudom, hogy hová tegyem ezt a halált
ezt a vörös aggodalmat, és a cseppfolyós szavakat.
elraboltad
Vértelen halántékok mögött
vágtázható idegpályák leállósávjában
vészmadarak zajos villogásában
maradt keretbe foglalt könnyed
áztatta földdel egyenlő minden
mit váltás nélkül hittem
most elraboltad egyenes játékaimat.
nem érlek el...
Végtelen köldökzsinóron túl
az álmodba burkoltad
titkoddá vált jövőd, ahogy testedben loptad
tegnapból holnapba hasztalan tekintett
rád hitetlen szerzet.
Mert erősebb voltál
mindennél míg vágytad
azt az egyetlen őszinte ágyat
ölelő párnákat, selymes álmot legyintesz
hinni akaró szemeim előtt világunkra
most vesztem el - míg itt állsz
ahogy idebújsz - nem érlek el.
te is
majd valami nagynagy alanyi
ragozással készült apróság
veszi át a díjat s majd valami
talpatlan pohárból iszol
koccintásba keveredsz magaddal
együtt fulladsz isteneddel
mosolyodba, vak vagy te is.
tudom
Majd akkor leszünk készen
mikor eljön valami félszeg
szerelmes felhő
hogy bevonja éden kerítését
újfent valami mázzal
sovány vigasszal
édes panasszal
izgató vajakkal
míg száraz felületbe fúródó kérdést
formál ajkam
addig súgd meg - nem kell mégsem
tudom, hogy értelmetlen.
senkinek hírével
Nem hitted volna, marasztalt a csend
hazudni kellett, hogy fennálljon a rend
mert meg akartunk őrülni
valahogy bemesélni a tüzet
de kapartad a falat - akartad hogy sarat
kavarjak össze valami fűszerrel
de nem történt meg az, hogy nem engedett el
hát mentünk száz felé
senkinek hírével, hitetlenül veszni el.
Nem kellett magyarázni
nem kellett rajzolni sem, hogy értsék
a percek alatt rejtőző lényeget
azok a receptorok feledték el
csak az életet.
De nézd, nem vagy szomorú
érzed, hogy elveszett, de nem látsz semmit
idelent
mélyeinket hiába kémleled.
pihentetem lelkem
Míg forgatod azt fejedben:
én a másodikat iszom.
Bár nem ülsz szemben - mégis
forgatnivaló elmélet a látvány
míg tótágast állt egy lány
a mezőn (hol tehát parasztok)
sztereotíp fajanszok katalógusát
lapozom - hogy akkor azokat
majd szép sorban telehányom.
***
Mert mind csak új sor
szűk vetéssel
lába közt valami késsel
kérleli a napot - adjon igazat
mert akkor majd vakot játszik ő is
és nem fáj ha jó - így állhatatlan
vadonban tapogatom
a rézből való nyomokat a falakon
kilincsek helyett illatfoszlányok
a nyarakon át nézelődő
vágyakkal teli hímzés fordított mintát
hagyom szabadon egybefüggő hajadon
pihentetem lelkem.
***
Mert mindez éretlen
de ez csak a legkisebb baja
továbbá-véletlen és javíthatatlan
ahogy írtam, úgy hagylak
magadban.
fura háromszögek
Jobbra dőlő érvek tengerében nézlek
ahogy derekad veszem, álmomban elemeztem
értelmetlen e kapocs
közötted, a világ közt és köztem.
Fura háromszögek
tehát érdektelen penész-képződmények
a szavak miket mondasz
vagy nekem valaha mondtak.
Így akkor beleette
magát a levegőbe köztünk
minden spóra-járta hang.
nem öregszünk
Latolgatott hibák tömkelegében
írott szabálytalanságok
kivétel-erdejében a gyorsan
kaparó apró csendéletben
ahol az almába csak
hernyó való - az élet sehová sem
így világít valami gyertya
ami vigasztalásképp az időt
nem mutatja...
vagy-e az énem?
Zsebre vágott árnyék a napom - míg igazadat
várom, fáradok a lápon merülni vágyom átkeltemben.
Itt rezegnek - nézd - ütik egymás könnyeit
bizony így van, ők is sírnak, ha engedik
valótlan percegés, homályossá vált már
így hunyom le szemem, a vakság oktalan tán.
Persze hiába figyelsz, semmi sem lesz belőlem
ahogy növök, csak kérdezem, vagy-e az énem?
mibe marsz most épp, mert én azt kérem.
Semmit sem
Az tér vissza bizton
az a vércse lelkű veréb
girhes irdatlan perc
vagy csak egy edény
amibe hamvak helyett
szirmot szült valami
asszony - ne mondd hogy
nem halni jöttél - ezer felé!
***
Tehát időtlen karok
kulcsolnak levegőtlen szorításig valahogy
hatványozott érzést
kellett hogy rám hagyjon jöttöd-mented
háromszöge - mert volt hogy ültél is.
**
Ugyanabba tölthetem?
Nem! Cserélj, mosd el, majd feledd - mindenestül
barátot csalj vakon
hiába néznek - úgysem hagyom.
Látod, lángolnak a sorok
ahogy így ülsz értelmetlen
mormolok - ne hidd el.
Semmit sem mondok.
mezőre
Bíbor kétely szögletes szellőzőkbe
vesztett ügyeket kereste tegnap
a helyeket ahol kimondhatja
majd azokat az üres neveket
amelyek követhettek volna
de hát tegnap elvesztek.
Végletek nélkül keringtek
mint bolygók a nyugodt egekben
szakadékkal nézték össze a magast
hát leszédültek
mezőre - paraszt.
Így akkor eltűnök
Zaklatott pirosba bújt megint lelked
hogy veszítsed magadba mindenem
míg figyelsz (megfigyelsz)
törpe illatok felhőibe
valamelyest vágyódom megint
de még haladéktalan legyint.
Valami lényekkel társalogsz
szatelit vágyakkal dacolsz
hogy vedd magad alá
világom távjait
méricskéled vakon
mondd mi bánt - nézd hogy hagyom.
Mármint-apróságok féktelen hévvel lát
legitt nincs már egy barát
míg magányba kapcsoló
hosszabbított rozoga
napocskákba hunyó utolsó vacsora
teríts meg kérlek öntsd már szavakba
hogy takarodjak végre
tűnjek el hajnalra.
kalácsformák
Nézd, ahogy alám bukik a nap.
Itt tartottalak, a markomban
mint félelmet, nyeltelek - győztelek
magamban.
Mégis elvesztettem, minden álmomba
bugyolált kétség színei közt
ver s szívem nyaldossa, lángnyelvekkel
szabadon dönt romba
akarattal - hegekkel
harcolok ezer sereggel
míg nem jössz - gyere, így ölelj
karmolj, gyere így akarj
hogy szemedbe csurran a hajnal
ne lopj tőlem
ne vigasztalj.
Mámorba rontott pazar kincseket
keresett itt egy gyermek
álmodban láthattad
hogyan fekszek melléd
nem látott senki
mert fátyol takarta táj
állt közénk most oda.
Cserebogár rajzotta körbe
valahogy elrejtette ölbe
úgy hozta titokban
magával a katlan
poklában aranyló szavakat.
Kiöntöttük most hát
a szavak mámorát
aranyból, mit hozott
s kalácsformákra bomlott
a szilánkokra fagyott
telihold.
hazudj nekem
Abban a nyomban
folytonosan figyelemmel követett
szavakban.
Végletekig lecsupaszított
ízlelőbimbók partján állt a lány
keserédes bánat.
-mondd, mi bánt?
-hazudd nekem, hogy érdekellek
-akkor azt hazudom, szeretlek
Szennyezett mindenes
Most majd benned látom, így valahogy.
Benned kiáltom el azt az ismeretlen nevet,
valami kegy lesz majd
megmozdít egy hegyet
észrevétlen marad
a gazban - halvány vigaszban
így lesz az igaz majd
hasztalan gazdája
minden panasznak
most döf le hát a szennyezett
mindenes, egyetlen istenes
versében mered rám a ríme
íme... haldoklón marasztal.