Ez az a gyár ami minden reggel elnyel
s ahogy bokádra kulcsolja kígyónyelvét úgy
adod el grammonként szíved.
Valójában egy gondolat és tudod
én vagyok a rab
az én gyáram ez az álom ahogy
a nyál a párnámon
bambulok míg várom érintésed tarkómon
jéghideg ujjaid libabőrbe rántja csuklómon
feszülő pergamen bőrömbe bújt
bárányok gyarlóságát és ólom bégetésük szünetét.

Pulzáló káoszba teremtett rendre vágysz
miközben bennem veszted el hangod
mert amíg sikítasz mert hozzád érek (fáj nekem)
megértem.

Úgy hagyj el ahogy bezárod ablakod
és a gyertyát nyáladdal oltod
hogy érezd mi égetett eddig.

Így üss és pofozz és döfj hogy tudd
nem fáj már neked nem akarsz
eladni semmit a mából.