▬Z. Pál Tamás

máshozzád

és megint csak ezt hallgatom hogy minden száj nyitva áll és a gitár meg a szomorúság meg az egyéb hangok meg minden rezgés csak belém mar és fáj hogy nem vagy itt (most hozzád) mert öleltelek volna az előbb is és most is de nem és mégsem és miértnem(?) lehet és nem értek semmit olyan egyedül olyan sehogy miközben iszom ezt a poharat amiben a fehér csak feketét szül bennem és nem a fényt ébreszti hanem csak mindenem emészti fel ahogy te is magadba zársz és elmész ezzel az énnel és nekem nem marad itt semmi magamból csak a hiányérzet és most pedig mégis inkább csak veled és csak benned keresném meg a nyugalmat ahogy egy megölelt perc mondaná el hogy végtelen az idő és ne féljek élni most te mondanád nekem hogy butaság minden és a gondolat is csak a szürkétől lett ilyen érdes és nem hinnék el semmit soha többé csak a jót hogy ne fájjon hogy ne legyen súlya és ne legyen benne semmi sem csak te legyél benne még a semmi helyett is a minden.

holnap

valahogy majd túléljük. félig behunyt szemmel járom majd az utcákat, nem mosolygok senkire, csak magamban sírok majd és csend lesz végre. elengedlek. és most hogy a titkom nem titok, most rettegek igazán. most, hogy a világ elé tárok minden testembe ragadt apró sebet, mert hiszek abban, hogy gyógyul még. kisimult arcod. a fájdalomtól bénultan fekszel előttem. behunyom a szemem. mint már annyiszor, lenyelem inkább a szavakat és kibámulok az ablakon - nem látom a világot. sötét van. valami mélyfekete és ragadós karok ölelésébe születtem, hogy néha kapok csak levegőt, az is hamis igazságokba ringat csak, hogy van még élet mindezen túl, hogy van még értelme hinni akármiben is. nem tudhatom, hogy mi vár odaát, de egyedül vagyok már évezredek óta ebben a viharban. kapaszkodom egy korhadt törzsbe, eltakarnak kopár sziklákon a bokrok, amíg reszketek, hogy meg kell látnom a holnapot, hogy érzem a mindenségbe veszett vágyakat, és látok tönkremenni mindent magamban és benned. összeaszott véletlenségben fetrengek csak, hogy ne találjon rám senki, elvágom ezeket a köteleket - kidobálok léghajómból minden nehezet, hogy emelhessen könnyű lég az égbe - hogy ne fájjon már az, hogy vagyok, hogy ne kelljen többet éreznem a napot és az esőt.

semmisem

és nekiállsz minden napnak. erőd teljében ébredsz. elhiszed, hogy a nap az, ami süt feletted. megvált a hajnal, megvált a szellő és kigazolod azt a kertet, hogy neveld azokat a virágokat. aztán fáradtan ülsz székedbe, ha delelőre szenvedi magát az idő. hogy újra lábra állj, már noszogatnod kell fáradt tested. aztán a délután inkább már csak lejtő, mint önerőből megtett utak szövevénye. valahogy beletorkollik a fény a derengő szürkületbe, hogy újra erőt vegyen rajtad a fáradtság és a heveny közöny, ami mégiscsak emberi érzések közül való. ekkorra már megcsíp valami esti hangulatmelankólia, amibe bele is betegszel, hogy aludnod kell már. összebújsz sorsoddal és megálmodod a holnapodat, ami hogy eljöjjön - megígéred, más leszel újra. s hogy más lehess, fogadalmakkal bombázod hitetlenségedet, amikről azt hiszed, talán kényszerítenek majd arra, hogy más színeket is észlelj ebből a világból.

mutasd magad.

semmi nem változott. így nem megy.
hát ugorj fejest a fájdalomba. mártózz meg könyékig - nem is - inkább süllyedj fejed búbjáig ebbe a kikecmereghetetlen és leküzdhetetlen orkánba, amit az egymás mellett elhaladó lelkek csapnak körülötted. így szeretnéd, ugye. meghalni ezerszer és megszületni millió csókban a nappal. míg látod, hogy mindenki ezeken a cölöpökön egyensúlyoz - járj te a vizek szárnyán és ne féld a mélyt.

halj bele az életbe, hogy ne kelljen többet feltámadnod.

átlátszó

persze hogy ígértünk felhőket
s belőle villámok tüzét is
elveszteni az eredendő félelmet
erdeink mélyére remegve bújni

farkas-vérben fürdetett a holnap
vermek kilátástalanságába temetett
hogy belehalni az egyetlenségbe
talán keveseknek adatott meg

kérkedőn szemlélődni a magasból csak
némán hogy mutasd magad újra nekem
bénán szeretlek görcsbe rándult
testek vonalán indul el szívem

ragadozó karok öleléséből szakadt
gyermekségem naiv szüleményei
e sorok és kiszabadulhatna most már
minden démon hogy szavaimba halok

rettegve várj míg jelzem hogy leomlott
minden és a lélekvesztők ingoványában
térdig járok minden párhuzamos imában
mi életet ont hogy titkok titka maradj

vizenyős felhők inkább és zuhanó plafonok
a gyűlölet szublimál kékeszöld maradok
mert minden átformál mi hozzám ér
vak vagyok ha nem látom

(mi tegnap is itt volt és örökkön bennem él
ugatja csak a fényt és megrogyott habok
küszködésében létezik a tenger
holnap végre átlátszóvá válhatok)

vágtat

csendbe törve keresztre húzva
valahogy leszokott rólam a fájó jelen
hogy maradék érzésekből szerkesszem újra testem
de ébredező végzetekben a semmit kerestem
megszólítottál, hát a csend remegett belé
végtelenné vált, útban a mindenség felé
felszállt párában és ködszitáló vágyakban
valamilyennek megismert gömbölyű világban
alkotott mérnöki tervvé vált a sors
hozott valamit, de inkább csak elrabolt

persze

(ördöge az ördögnek sem lehet mindenáron)
kétségbeesetten kalapál szíved
minden emléked a kukából
minden szíved egy nyárból
néz vissza, hogy látszol
te is minden képen
hanyatt hajítva - szerencsétlenségben
megfejthetetlenségben
összekuszált végzet-képben

ugyanúgy vagy mint voltál
hogy semminek nem hittél
falakhoz lapultál
mert árny csak a kegy
és vágy csak a hegy
mit megmászni nem, de kerülni soha.

sziklaromantika

kékeszöld álmokat akartunk magunkra vetni
ruházatunkban viseltük tovább az emlékezés
csodatechnikáját, ahogy abban a poros faluban
valahol - mindig leeső láncoktól olajos kézzel
nyúltunk szemünkbe, hogy kenjük el a keresztútnál
valahogy a szennyet és izzadtunk is talán gyerekek örökre

vagy kérdések egy verembe vetve, hogy tévelygés csak
hát szomjas kutyák könnycseppében az enyém
amikor sírtam, hogy sirassalak, mikor
még nem is ismertelek meg hiszen árny voltál
árnyékomban laktál mostanáig és én is kiléptem hát
a te árnyaid közül - de fénybe kell hogy dugjuk kezünk
hogy perzseljen ismeretlen nap vakító aranyfénye

kaloda-vágyak közt születtünk, etted a tufit
én talán ropit rágtam, hogy kólaízű építkezéseken
vagy sörszagú pincehideg reményekben
vártam és tudtam, hogy egyszer majd az a nyár jön el
amiben valahogy benne leszel, mert magadban hoztál ide
ebbe a bűnös városba engem, az emlékeimet
hogy voltam egyszer gyermek
valaki, bár nem az egyetlen, de szerettek

és most valahogy kimondalak, valahogy elnevezlek
pedig legszívesebben nem adnék szavakat a szemednek
mert fölösleges erőlködés csak és eszembe jut
ahogy raktam egymás mellé az ezer meg ezer sebet
és a téglákat igazgattam, vagy maltert kevertem
és építettem a végtelen magasba ezt a céltalan életet

és te csak etted a tufit és én csak rágtam kólához a ropit
akkor ünnep volt bizonyára, és abban a sörszagú pincében
inkább csak a fájdalomra leltem mindenütt
ahogy szembeszálltam a valósággal és a holnappal
pedig akartam - és így menekültem örökre messze
mert csak a messzeség volt örök, de most felváltotta ezt
valami vérmesebb és költőibb jelen, amiből
ugyanúgy szabadulnék, de most rablóként vágyom
tested, mert abba zártál mindent, ami kedves

zümmögő bogarak, talán legyek ezredét figyeltem
ahogy feküdtem azon a padláson, és nyeltem a port
ami betapasztotta szemeimet, könnyeimmel elegyedett
vágytalan teraszokon - énekeltük már ezt.

és ahogy elindultam azokon a földesutakon
hogy célok voltak-e?
nem hinném. kihajított virágos dombok közt
szétdobált - sziklaromantikát kerestem,
vagy inkább csak mindent látni volt kedvem
utakat kerestem - mégis elvesztem.

mindenség-senkiség

igaznak hatott hatástalan térérzék
munka az élet, rekeszizom-vérmérsék
nyomás aludj hatástalanítsd magad
utolsó pillanat után állsz
használd ködziháló agyad
emeld fel a kezed
mutass a szemben ülő házra
ott lakik a vágy
idebent sötét falakban
tudtál egy ajtót
(rejtező vénigazban)

mozgósítsd hát fáradozásod
fonnyadt gyümölcseit
rohaszd napon értéktelen kincseid
hogy érdektelen küklopsz homlokodba
mártom most én az ujjam
egyetlen hatalomban testesül
minden fának kérgestül
kellesz te is, hántolnak lélekig
vakon hogy némulj állj csak esőben

te istentelen senki ő sem akar hát
ugyanúgy járni járatlanságodban
veszni hagyni üveges tekintetedre
csapódott vakond-bölcsesség szagot.

anya

hogyha készenlétben áll minden szellő
sarkon talál
egy apró kavics bennem megáll
mint az erek partján
pihenő vándormadár
vagy csalfa reményt tápláló
délibáb-fabatkát sem érő semmilyen vágy

az életbe rejtett titkos kapu
miben álldogálok
és várok valami szóra
valami neszre, hogy magához ragad majd

és értelmet nyer minden
mi eddig zavart - a fájdalom, mi kín
és mindig kitart, hisz nem
féltem a harcot
nem vágytam csak arcot magamnak
hogy lerántsam a leplet
minden lelkemről
mi meglett, mindig hogy elvesztettem
értéktelen testet varázsolt egy isten

anyának téged adott
egyetlennek és a merszet
hogy elszavaljam e végtelen verset
egy szobában ülve - zárt zsaluk mögött
résnyire nyílt ajtók
és üvegfalak között
hol nem hallgatott senki
csak te voltál ott
míg megszültél hogy legyek legyőzött
soha nem győző vágyakozó
kutya-lelkű istenfajzat
hogy ne féljem a parázsló igazat

de nem vetted el kedvem
tudd meg, hogy szeretek élni
és szeretlek látni, mint mindenben
támasz és példaképpé lett
az egyetlen vigasz
hogy betegen félni nem szabad soha
hisz nem ér el semmi
és nem marad csoda - csak egy van talán
és azt nekem adtad
mikor nem neveltél
mikor magadat sirattad
én akkor láttam már
akkor tudtam, hogy mi is az
a végtelen, mit adtál
az egyetlen panasz talán csak az volt
hogy úgy tettél, mintha nem szeretnélek
igazán - pedig mindenben ott vagy

olyan valaki és olyan színű kétely
mi semmit nem borít és dönt fel
hisz némán tűri végzetét sorsának
mit nem kértél de mégis megadta magát
tested, hogy angyal légy
létedben mindenütt
csillag és porból kincs.
szememre örök és mélységes álmot hints.

csak így

add, mert jó (ölj - feszíts keresztedre)
döfd belém minden fájdalmad
oltsd belém, hogy megragadd
lelkem add nekem vissza
nem a hitem kell, aranyam egyetlen nyitja
szavadban rejlő mosoly
hogy szünet legyek a létben
véletlen és tétova cél
a tiéd, hogy közben semmibe vettél
a tiéd, hogy mindeközben elveszíts
és megtalálj minden mögött hagyott
utak porában bandukoló
kétségben - így leszek szívedé

egyenesen

most egy öv a világ, felcsatolom derekamra
járom vele utam - homályos holnapokba
utazok szavaim hátán, kolonc leszek
minden gondolata vállán emberiségnek
vagy csak egyetlen kérdésnek
hogy vérző szívvel üljek
itatós papírokon átpréselt szemekkel
a jövendő lélegzet vagy inkább csak végzet

hisz minden út vagy minden fekete korong
csak dalolja a vágyat de én elmondom
hogy nem kell tovább várjak
hisz hazugon és vakon szültem virágot
s most e kis zugot belakom
hogy kibélelem gallyakkal és levelekkel
zokogok a szirmokon

rokkant csekélység csak érzet
nincs nekem olyanom mert élek
éreztem bele mindenbe mindent hogy behunyjam hát
szemeim vagy letakarjam a kalitkát
aludni kéne már aludni végekig
álmodni egy tervet
soha el nem érni semmit
hisz soha el nem érhet senki
soha nem fizethetek
soha nem is fogadhatom el a szót
olyantól ki semmilyen
hullámokat ver csak a sziklákra
árnyékot a réteken
vagy tüskékbe vércseppet

szuronyok hegyéről kúszó indákon
vagy talán rettegő és párhuzamosságba
menekülő imákon
élek kenyéren és vízen
hogy kincsekbe vesszen
minden félelmem egy áradatban találjon
magára az egyetlen ruhára
egyetlen szobájára e végtelen menetnek
hol kitalálhatatlan labirintusokba születnek
a szavak - mert egymás kezét fogni
szinte nem is lehet
hisz közénk akar állni
ezer lakatlan sziget

de ne csüggedj - tudom az utat
ne féld a holnapot
nem félek mert igaz szavakba bújok
már nem keresem a válaszokat

érzés-halmaz
közös-nevezőkkel
vöröslő-hajnalokon
tükröket-tarkító
vágy-oszlopok
talán-ébredő
világtalan-égmező
elrejtett-tudatlan
csoda-hit

megint csak

hogy is lehetne, hogy lélegzetvisszafojtva sétarepülésbe kezdek
hogyan is kellene viselkednem ebben a sárlavinában (ellenem)
talán nincsenek helyükön a kérdések sem időben, sem egyébként
talán vágtató végzetek (vágtató képzetek) mezején
lélegeznék (visszatartom tehát)

képek fogytán, sivatagi oázisra várva talán
unalmasnak ítélt színtelen önmagamra
zárok minden ajtót
s bilincset karomra.
hát némulok inkább a vörösig.

igazán

szennyes csókjaival ölelt a föld
ahogy átzuhantam meggyilkolt világokon
hajóm életek sodrában vesztegelt
állt míg lelkem végzeteiben fagyott föld
vette körül virágok kelyheiben
ázott zöldellő percre
magányom vigyázott
hogy adjak egyet és vakot
tapintsak tarkómon, míg
neked adom azt a szót
hogy haladás-e vagy csak lépegető rémek
kellettek nekem - talán kérdés a végzet
vagy csak felejtésben hagyott
megfejthetetlen képlet

halomra vágott halmazállapotokban
ébredő feneketlen tavakban
a halakkal ázó önmagamban
ahol szemek vigyázó
csatasorban állnak
talán egy pillanatra
várnak mind hogy halott
legyen minden növendék
rettegés a sorstól
csak fénytörés lehetett bárgyú
míg elképzelt egy lécben
padlásodról tetőd rejtekében

hívatlan vendégek hivatott szónokok
sokat mondó némaság
adj most abrakot
lelkemnek kenyeret
testemnek gyötrelmet
hinni soha késő
mert igazság el nem jöhet
fájdalom nélkül
gyilkolták az egek

anyámat az egyetlent
apát mocskos szentet
hitetlent és bénát
vakot és a gyávát
egy helyre hordott
impotens virágát
emberi sorsoknak
kellett veszendőbe sejleni
hogy ne kelljen már félni
(vagy csak rettegni)

már nem emlékszem mi volt jobb
előtte meghalni
vagy utána születni
hogy kimondtam alanyokat
s tárgyakra húztam
a gondolatokat
azokról a veszteglő zátonylakókról
akik idebent bökik ki
mindent elfelejtő
varázsigetáncukat
léhán néha lejtő
koboldoknak

mondtad egyszer "hogy velemed a veled "
s nem tudtuk hogy egyszer eljöhet
és nem is vesszük észre majd soha
hogy mikor kopog ide
az egyetlen csoda
mert nem nyithatjuk szemünk
öngyilokba bújtunk
vétlen lett a testünk
egymástól és egymásért
elestünk mindentől
hogy egy helyre fekhessünk

és tudom már hogy kevés
minden ábra gyengéd
de inkább színtelen
mert csak néha felejtem
színét bánatomnak
egyébként a lombnak
tetejére vágyom
onnan szemlélem majd
végzetes világom
és végtelen világod
egy helyen ér össze
ott vihar van
zápor örökre
gyöngyöző harmat csak
minden szó mit hagyhat
bennem a te és benned az én

mert érintésnek
feledett rejtekén
titkokat húz
északi féltekén
a fagy - elbújok arcod mögé

csak belülről láthatlak.
igazán.

ellenár

szívekbe szakadt szögeken lógott kedvetlen éjszakánk
hogy ezer ember lábnyomát olvastam, míg féltem
minden remegésben ugyanazokat a hullámokat
ugyanazokat a szárnyakat reméltem, hogy adj,
hogy elvegyél inkább - hogy szeress és kérdezz
vég nélkül faggass.

kedveskedő égi szerencsétlenség vagyok
hajnalban arcodról csillagot lopok

világtalan

vérvörös kutyák, vagy a mindenség
napfelkelte után - vagy csak a végtelen hitelesség
keltette vágytalan álmát
törékeny és rideg
világtalan népeknek
kik fagyban állnak térdig
gázolnak sorstalan utakon

az önmegsemmisítő akarat véredényébe
ágyazott céltalan savakban
lebomló igazságban ázó
gyertyák tüzében elbújt
hihetetlen szavak.

azon túl

bennem feszülő és bennem ragadt
vadnak tartott felforgató hamvak
elképzelések, hogy hogy is lenne szép
ha minden nap valahogy
rámszakadna végre az ég
a mindenség - a halottak táncoltak
ebben a testben

várták igazukat, ahogy én csak lestem
magam - magamagán kívül
erek országútján vártál
véremben oldódtál
hazugságnak, vagy talán álomnak hittelek
és hagytam - akartam - a zuhanó rendet
megérteni a rengetegbe veszett csendet
magamban, hogy vonzott a végzet
és minden, ami csak szürkéllő képzet

de nem hitted és nem hittem
talán akaratlan vesztem el
mindenben - most mardos az egyetlenség
és eléget belülről
egy mélymagas és nekem
szegezett kérdés tőled
létezik-e álom, az értelmen túl

őrzöm

árnyoldalakban hittem a fényt, hogy borítsa fátyol szemeim
vakon tapogatózva kutattam, reteszeken vándoroltak ujjaim
a feledésnek éltem, hát minden nyom nélkül
féltem a valót és valótlanba ágyazott a sors
hogy kutatásba feledkezzem - szótlan csendjeimben
őrzöm szemed (lényembe váj ahogy felemel)
oly kevés bennem a világ
és hogy kék-fehér virágokban törik csak meg a fény
míg bennem felszívódik minden hamis remény
s felváltja helyét a tudat
hogy vagy.

talán bűntudat

lábunk alatt
a múlt egy víztükör
rozsdás páncélban zakatol a szív
tested gyenge, tán ellökne a szél is
lelkem gyenge - nem teszek semmit...
és elfogysz kezeim közt
s nem maradsz itt nekem
anyám helyett anyám
többet senki ne legyen

tavaszban fekszem

búskomor felhők felett, a kékbe vésett sugarakon állok
tótágast a napban - lábam alatt forrón szeret az éj
talán a világ is csak egy szentély
amiben hazugsággal tömik be a lyukakat
a vágyakat és az álmokat tapossák csak maguknak
vallanak, de félig lehunyt szemmel
véres óceánban alszanak

a szavak soha meg nem nyugszanak bennem
a reményekbe veszett testemmel
el nem hitethetem, hogy léteznék örökre
hát jóéjt kívánok, hátam mögé állok
fegyvert fogok magamra
és mély vermekbe ások
el egy kincset - szemem fényét
veszítem, ha vetítem életem
magamnak, hogy tudjam
hogy értsem talán nyomban
mi is zajlik a szavakban

mi verődik falhoz - jéggel
szerénnyel, mert vérzel
ruhádon át fényem veszed
és ajkaimba harapsz - hogy lényed
tápláljam hangomat feszíted keresztre
mert hagyom hogy az légy nekem
aki csak egy percre...
de magának követel egyszer majd
válaszként kérdéseire

pedig a nappal jöttem és a tavaszban fekszem
minden kosztól ruhátlan végzetem
esdekel a percért - igaz könnycseppért
vagy talán mosolyért
táplálékba ejtett orvosságért
egyetlen gyöngyért
izzadón és vakon.

istenkarokon.
virágtalan teraszokon.
szobák sarkában térdelő bűnökön.
ülőszobrok ágyékában.
vergődő madarak szárnyában.
vágyakozó hajnalokban.
csoda-váró akaratban.
ott vagyok mindenben.
mit látok elfelejtem.
hogy magamba rejthessem.

legbelül

fájdalomban született szavakat hánytam talán ezer világba
ezer dimenziójába a létnek,
amit egyetlen lélekben egy szempárral kell hogy átéljek
hogy magamba zárva, prizmák során átszűrve
nevezhessem nevén, hogy újrahasznosított
gondolatok folyamába fúlva talán megleljem
magam, hogy ne kelljen keresni, csak vágtatni
ezeken a végtelennek hitt folyosókon
magamtól magadig, legbelül-érzelmekkel
a nyakamban a hátamon a szemeddel, ahogy szúr
és ahogy ölel a fekete eső, ami tényleg megfojt
egyszer.

színben-szív

összeragasztja ajkaimat és megőrjít, hogy vagy.
nem tudom kimondani most a neved
mert semmivé foszlanék bennedveled
szemem szíved dobbanása robbantotta színek után kutat...
(ugyanaz más)

vágyott céltalanság

mélymagas temagad mondtad mélyfekete énmagam
lelkemben minden olyan zagyva, csak csemete
a vágy, de így is megaláz,
mikor szavakra kényszerít
mert tükröt tör és válaszol
hogy te vagy, kit temagaddá tettél
hogy nekem így tetsszél - maroknyi könny
és egy csepp só légy tengerem háborgatója
talán-percek okozója, mi boldogság
mert csillagok alatt ébredő bizonyosság
talán a rag és a személyesített tárgyakba
vesző igétlen idő.

és temagad légy, hogy ne mondjam ki
hogy úgy légy szent és önzetlen csaló
ki magának csalja ki belőlem
minden vágyamat és szívemet tekerd körbe
ne kapjon levegőt - mondd örökre
és mondd, hogy fáj a jó
hogy lásd nekem is jó ha fáj
mi gyarló és mi meggyaláz
a szó vagy a tett - elodáz
minden perc.

hogy megfejts - szárnyaimba ragadok
hogy elgondolkodtass - fakó képeket faraghatok
talán érzékeny vagy görbe vének s vakok
mind idebent, de porszemek gördülnek elő
minden mosolyod nyomán belőlem
hogy géptelen és emberi lelkekbe
szülhessem meg a valóságot
mindenbe illeszthető valótlant
mi törvény helyett vágyott
céltalansággá vált bennem
veled.

rövidebben

persze, hogy most üresen tátongó szakadékok
és folyómedrek sodrásában élek egy napot
aztán kettészakadok, majd talán hanyatt vágódok
hogy megmutassam nektek, meghalni hogyan kell
szép napokba ágyazott boldog türelemmel
kéretlen seregek élén állva, harcolva magammal
a másik oldalon, beültetett dicsőséggel
egy apró szabad percben bevallva, hogy szeretet
is kell a földnek, hogy újra nőjön minden
csoda, mert talán nem is mentem oda,
hol laktál és hol ébredésed vártam
mert csak bambán álltam és fejemben
minden olyan kétség szívemben mindennel.

hinnem kell, hinnem, hogy vagy
és hinnem kell, hogy minden ugyanaz
a két oldal egymásba borulva, szentségtelen
gondolatokban sorjázva és megsemmisülve
hogy cseppet sem kimondva azokat
a szavakat - mégis ingyen adott
csókok vagy inkább csak bókok (nem emlékszünk már)

talán a düh, vagy a vakító fényben felejtett
szögesdrótba markoló akarat - ki tudja
már és ki is emlékezne már, ha minden
arcban ugyanaz a kérdés, amikor
körülnéztünk - nem volt már semmi sem.
vagy

száradó szívekben

méregtelen karmok közt ébredtem
hangokkal napon száradt szívemben
mindenben ugyanazzal az üres képpel
álmodtam újra végtelen hévvel
életem, hogy ma megálljak
hogy egy néma hangra várjak
hogy távoli hegyeket csodáljak
míg aranyba borítja a földeket a nap
én lassan teljesen elmúljak...

ifjonti vad reményeket tüntessek örökre
el ebbe a néma és meggörbült testbe
hol minden bűnből egy csepp keveredett össze
talán nem is hittem volna, hogy eljön az az este
mi a jövőmet burkolva olvaszt majd magába
mert nem is vártam többet magamtól - hiába
jött szembe minden gyarló énem
nem vettem észre különbséget mégsem
és nem tanultam semmit egyetlen múltamból
mert ugyanúgy zuhanok, ugyanúgy haldoklón
tekintek csak körbe - végtelen szavakon
mik semmit nem mondanak el,
s csak fájdalomban ébredhet fel
a szépség - de így lassan tényleg
el kell, hogy menjek - várnak messzeségek

s akármennyire is hiszem, hogy így lesz majd az élet
abból, mit össze-vissza kapartam falakról a kéket
hogy mindenki elé vessem, mégis hazudtátok
az összes boldogságomat csendben elloptátok
míg aludtam és álmodtam a véget
hogy ha felébredek ne lássak már szépet
s csúfot, csak vágyakat és álmokat, míg élek
és hogy öröknek tűnő láthatatlan kezek
érthetetlen csodák mellé odabilincseljenek...

mert üres már minden
üresek a képek
hajnalra maradnak a szavak
mert elárulták a lelket
és mezítelenre vetkőztettek
hogy darabokra hullva
réteken száradó szívekben
végleg elmerüljek.