most egy öv a világ, felcsatolom derekamra
járom vele utam - homályos holnapokba
utazok szavaim hátán, kolonc leszek
minden gondolata vállán emberiségnek
vagy csak egyetlen kérdésnek
hogy vérző szívvel üljek
itatós papírokon átpréselt szemekkel
a jövendő lélegzet vagy inkább csak végzet

hisz minden út vagy minden fekete korong
csak dalolja a vágyat de én elmondom
hogy nem kell tovább várjak
hisz hazugon és vakon szültem virágot
s most e kis zugot belakom
hogy kibélelem gallyakkal és levelekkel
zokogok a szirmokon

rokkant csekélység csak érzet
nincs nekem olyanom mert élek
éreztem bele mindenbe mindent hogy behunyjam hát
szemeim vagy letakarjam a kalitkát
aludni kéne már aludni végekig
álmodni egy tervet
soha el nem érni semmit
hisz soha el nem érhet senki
soha nem fizethetek
soha nem is fogadhatom el a szót
olyantól ki semmilyen
hullámokat ver csak a sziklákra
árnyékot a réteken
vagy tüskékbe vércseppet

szuronyok hegyéről kúszó indákon
vagy talán rettegő és párhuzamosságba
menekülő imákon
élek kenyéren és vízen
hogy kincsekbe vesszen
minden félelmem egy áradatban találjon
magára az egyetlen ruhára
egyetlen szobájára e végtelen menetnek
hol kitalálhatatlan labirintusokba születnek
a szavak - mert egymás kezét fogni
szinte nem is lehet
hisz közénk akar állni
ezer lakatlan sziget

de ne csüggedj - tudom az utat
ne féld a holnapot
nem félek mert igaz szavakba bújok
már nem keresem a válaszokat