méregtelen karmok közt ébredtem
hangokkal napon száradt szívemben
mindenben ugyanazzal az üres képpel
álmodtam újra végtelen hévvel
életem, hogy ma megálljak
hogy egy néma hangra várjak
hogy távoli hegyeket csodáljak
míg aranyba borítja a földeket a nap
én lassan teljesen elmúljak...

ifjonti vad reményeket tüntessek örökre
el ebbe a néma és meggörbült testbe
hol minden bűnből egy csepp keveredett össze
talán nem is hittem volna, hogy eljön az az este
mi a jövőmet burkolva olvaszt majd magába
mert nem is vártam többet magamtól - hiába
jött szembe minden gyarló énem
nem vettem észre különbséget mégsem
és nem tanultam semmit egyetlen múltamból
mert ugyanúgy zuhanok, ugyanúgy haldoklón
tekintek csak körbe - végtelen szavakon
mik semmit nem mondanak el,
s csak fájdalomban ébredhet fel
a szépség - de így lassan tényleg
el kell, hogy menjek - várnak messzeségek

s akármennyire is hiszem, hogy így lesz majd az élet
abból, mit össze-vissza kapartam falakról a kéket
hogy mindenki elé vessem, mégis hazudtátok
az összes boldogságomat csendben elloptátok
míg aludtam és álmodtam a véget
hogy ha felébredek ne lássak már szépet
s csúfot, csak vágyakat és álmokat, míg élek
és hogy öröknek tűnő láthatatlan kezek
érthetetlen csodák mellé odabilincseljenek...

mert üres már minden
üresek a képek
hajnalra maradnak a szavak
mert elárulták a lelket
és mezítelenre vetkőztettek
hogy darabokra hullva
réteken száradó szívekben
végleg elmerüljek.