hogyha készenlétben áll minden szellő
sarkon talál
egy apró kavics bennem megáll
mint az erek partján
pihenő vándormadár
vagy csalfa reményt tápláló
délibáb-fabatkát sem érő semmilyen vágy

az életbe rejtett titkos kapu
miben álldogálok
és várok valami szóra
valami neszre, hogy magához ragad majd

és értelmet nyer minden
mi eddig zavart - a fájdalom, mi kín
és mindig kitart, hisz nem
féltem a harcot
nem vágytam csak arcot magamnak
hogy lerántsam a leplet
minden lelkemről
mi meglett, mindig hogy elvesztettem
értéktelen testet varázsolt egy isten

anyának téged adott
egyetlennek és a merszet
hogy elszavaljam e végtelen verset
egy szobában ülve - zárt zsaluk mögött
résnyire nyílt ajtók
és üvegfalak között
hol nem hallgatott senki
csak te voltál ott
míg megszültél hogy legyek legyőzött
soha nem győző vágyakozó
kutya-lelkű istenfajzat
hogy ne féljem a parázsló igazat

de nem vetted el kedvem
tudd meg, hogy szeretek élni
és szeretlek látni, mint mindenben
támasz és példaképpé lett
az egyetlen vigasz
hogy betegen félni nem szabad soha
hisz nem ér el semmi
és nem marad csoda - csak egy van talán
és azt nekem adtad
mikor nem neveltél
mikor magadat sirattad
én akkor láttam már
akkor tudtam, hogy mi is az
a végtelen, mit adtál
az egyetlen panasz talán csak az volt
hogy úgy tettél, mintha nem szeretnélek
igazán - pedig mindenben ott vagy

olyan valaki és olyan színű kétely
mi semmit nem borít és dönt fel
hisz némán tűri végzetét sorsának
mit nem kértél de mégis megadta magát
tested, hogy angyal légy
létedben mindenütt
csillag és porból kincs.
szememre örök és mélységes álmot hints.