Koponyámba bújt a nap
ahogy az erekben száguldó
véremben fuldokló önmagamra
vet egy pillantást lelkem
könnyben ázó madara
szemem vájja
sosem bánja
maradtam volna vak.

Ugyanannyira vak
mint mindannyian itt
kik fogjátok kezem
hogy nevemet felejtsem
s fordítsak hátat mindennek
mi vonzott eddig.

Csalódásba ránt a reggel
ébressz fel...
így most talán magaddal viszel
nem nézek hátra - ha elhiszel.

2007. január 22.

tükör inkább

Ezer szétszabdalt szív
szokatlan és sokatmondó
alakban várja a holnapot
ahogy végigmérem az ablakot
amin át látlak titeket
ezer üres tekintet.

2007. január 20.

viharban vesztett

Nincs is olyan végzet
mi ne lenne igézet
átlátszó minden nyöszörgés
szétszakítja gyomrom az önzés
felhizlalt tápláléka vagyok csak
magam nevelte fenevadaknak.

Rabolnak és lopnak
az éjszakába sikítják fájdalmukat
itt ülök - nézd, rettegek
nem vagyok sehol
mert nem vagyok veled.

Nézd, te is remegsz
ne hidd el, mit liheg
üres szavaim nyomában
viharban vesztett lelkem.

2007. január 18.

Majd én kimondom a szavakat helyetted
majd felejteni tanulok, egyöntetű vágyak
együgyűn várlak, csodapalotámban
hálunk, míg feledni tanulom a dombokat
s maradék csengettyűim vészjóslón
zörgették ablakod előtt
bámulok hanyatt feküdvén
törpül a világ.

Mondd, minek is élt.
Hiszen hanyatt-homlok félelmeket
szőtt a nyeremény-erdő
fenekén mély szavakban
hitted magadban
ugye hitted magadban.

2007. január 11.

Nézd újra

Csak azt, hogy szép szelíd szemű
félfamentes vágyak mezején várlak
míg kirügyezett minden bokor
addig fagyott föld fölött lohol
valami fékevesztett pára
így szállok alá, így leszek málha
kolonc minden nyakon, rémálom
a köbön, valami lábtörlő hajnalon
szállok csak a szemedre
s nem leszek szépséges
hisz álmodba maró fájdalom
rémséges tüzénél ébreszt
minden csalfa ábránd
így vigasztal, halott vascsonk
köszönt, s bókol
nézd, hogy hajlong.

2006. december 31.

csillan

Úgy szakadni ezer irányba
ahogy megszült téged is ez az árva kín,
az égben marad véletlen végtelen,
te is legyél ugyanúgy értetlen,
maradj néma, ha üvölt rád a tegnap
és maradj csak béna, ha simogat a holnap.

Úgy kell majd feledni
rezzenéstelen
ahogy éled minden
s az egész terem jéggé fagyva
önt el téged is a szenny
legyél te is ugyanúgy egyetlen
s emeld égbe kezed
marj testedbe százszor
s nézzék mind majd értetlen
hogy milyen halált játszol
magaddal egy sorban
sírd a porba neved
tégy úgy te is
mintha felednének.

Akkor tanulják meg
mi is igaz neved
s mint idegpályákon
úgy rohan majd a hang
fagyasszon meg mindent az a harag
mit ellened táplál sötét szíved csendben
vak bizalom csak
hogy te vagy az egyetlen.

Kértelek már százszor
ne hidd a színeket
úgy maradtunk akkor
ahogy két lélegzet
kavarodik eggyé
míg hazudják az egek
hogy lehet még élet
lehet, hogy szeretet.

Csillan most a szó.

2006. december 6.

Itt ketten

Mondd ki a nevem
gyere, kergess végtelen
játssz velem, gyere vágj képen
nevelj, ahogy nem nevelt senki
nevetek, hát te is nevess ki.

Veszíts el, ahogy én veszítettelek
találj meg, hisz ezer éve kereslek
légy nekem hát az
mit nem mond ki semmi szó
nem fest le ecset és nem is lehet jó
hisz hinni kellett volna
látni előre, s gondolni csak jóra.

De jött valami kényes
kellemetlen felhő
elvett tőlem
nincs már előkelő
indokom a földnek
hogy ott találok sebeket
hol már nem is lőnek.

Bárgyú szavak csak
egyszerre feszített csendes akarat
mondd, hogy ugyanúgy itt vagy
most hogy elhagytál
nem találod magad
tükrömben szellemmé faragtalak.

2006. december 1.

Léhán

gyere csak - kérlek maradj úgy, ahogy itt hagysz
valahogy majd boldogul a világban a rendetlenség
rendeződik talán a csend
vetkőzik ezer színné bomlásnak indult csak
épp egy csepp.

vércse vadként vadászó szertelen
vércseppek formájában gázol át szíveken
minden egy - így ahogy mondom, minden ugyanaz
miképp másként is lehetne, hát nem
nem lesz soha többé; maradni kétséges
csak por lepte el az álmod
maradékát végtelen bűntetted.

nincs is több, minden ugyanaz
mondod, míg hiszem, hogy kérlelted
hiszed, hogy kérleltem
hittük, hogy emberedre akadtál
a tömegben, csak magad politizáltál
mind megúnták, otthagyták a végén
kiskabátot húzott egy lány ott a szélén
maradni kétséges.
mondd, mondd, mondd ki, mennyire rémes
remegek, ahogy az ideges veríték
patakzik tavaimba, bennem - legbelül
vérzek el, hisz ahogy vártad, úgy temeted

mindenben ugyanúgy vártátok,
s most ő temet el.
mindig egy és egyetlenül némán
vakon tapogatva csak bénán, bénán csak
de inkább mégis léhán.

2006. október 25.

Mondd

Persze nincs is több már
nincs tollatlan madár-lélekbe veszett
öntelt és magától értetődő
hasztalan őrület
kaparja mindenütt belülről a falat
hogy elveszítsen mindent
egyetlen perc alatt
a szavaiban hazug
kéretlen öntudat

Tétlen nézed végig
míg minden odazuhant
minden vétlen tétel
minden bizonyítás
így lesz sziklaerdő
csak egy marék homok
így veszti el minden
minden, amit mondott
értelmét a télnek...

2006. október 7.

Csak

Holnap tettem
tegnap lettem
semmiből a semmid
mindenedből mindenség leple alatt
lopott hűvös tan
csak a táj
ha nem vagy itt
velem minden kiált
érted várt ennyit
érted tette mindazt
mit most terít eléd.

2006. október 1.

Tőled tanultam

Úgy merengtél persze,
végtelen időkön át
nem mondta ember végül
hogy jó éjszakát
nem maradt hát senki
itt veled a napban
égni kell most hát
egyedül a harcban
rád nézek, összemegy
minden, ami bánt.

Tőled tanultam úgy,
hogy semmit sem kaptam
mégis minden enyém
a mosolyod halvány egén
biggyedek én is.

Erőtlen kezek közt
végtelen hegyek ölelésében
veszteglő patakok buggyantak
a napra bennünk,
ahogy akartunk valami igazit -
most végre nem félünk
ugyanitt hagyni mindent
magunk mögött
felégettük a végtelen mezőket.

Szeret az ég
akarón fest mozdulatokat
valami rajzolatlan test.

2006. szeptember 10.

Vakon állok

Mindannyian bennem.
Nézz csak a szemembe, nézz kedvesen
vonaglok, míg szeretsz
örömmámor repeszt
vakká, vonatok alatt
fetrengek
nézd csak a testem
ahogy feslett lelkem szemedben kerestem
rózsát lopott vérem
foltot hagy az éden
kapuján a nevem.

Nem kerestem benned
hazug isteneket
nem véstem fel neved
arcodra fagytam csak
nevetésemben ott laktak
mind, kik éjjel vártak.

Lett egy hát az isten
lett elveszett és értetlen
míg mártírrá lett szellem
vágyakozott mindenre
mi nem maradt meg bennem.

Így hazudtuk végig
sötét évezredet
hogy itt álljak vakon
és benned elvesszek.

2006. augusztus 22.

Így

mert tudnod kell
így állunk mi is
ahogy nézel - csak nézlek némán
ahogy fogod kezem,
hát ugyanúgy kapaszkodom én is beléd
ott dobban a kőben
ott ég minden vasban
és cseppenként
színezi át
a felhők mögött
minden kusza bolygó nevét
az igazság
hogy egyszer

madarakkal hált egy álmunk
messze röpítették
látod most itt állunk
egyszer sem feledlek
ölelni míg élek.

2006. július 11.

csendes ítélet

így vagy majd úgy
vesztem el kártyán
mindenem veled szemben
általad és érted

hogy értsd
majd kéken játszó
átlátszó hegyek
derekára ülök

hogy messzelátó
testbe fektetett hitet
hajítok félre
ezerarcú ihletet

hogy marad csak szín
és végzet
csendes ítélet
legyen a tett

2006. június 1.

nyitott ajtókon

Hiszékeny fonákján a világnak
tébláboltam vakon egy imának
próbáltam hinni, hát
vastag hamu borítja most
mindenfelé a mezőt.

Bokáig süllyedek ebbe az ingoványba
itt. Kincset vadászva
válaszra várva
valamiféle kétségben
és fényes sötétségben.

Gyöngyöt hozott lentről
morajlón áradó
szertelen hangzavar
lábaim elé terítve
aranylón tükröz
egy arcot az avar.

Nem emlékszem a zuhanásra
kettő lépésre állok még
de nincs újabb hártya
mi rejtene, míg rám szakad az ég.
Meztelenre vedlett
feslett lelkemet
áldozom vakon.
Nem fáraszt a szó
és bár fájhat így dalom
mégis tudom, hogy jó.

Borongón ébresztett
ténybe zárt hazugság
hogy fessem le még egyszer
az elillant csodát.
Vágytam álmot
bűntelen kalodát
hazudtam múltat
és igaznak hitt szobák
kulcsával matattam
nyitott ajtókon
hagyott véletlen szótagokon.

2006. május 30.

tenyerekben tükrök

nézem az eget
úszó rettenetbe temetkezünk
egymás mellett keressük
majd a hajnalt

várom a végét
minden ilyennek, mint tudvalevő
a végzetes kényszeredett
virágok ölén
ázó felszínbe marta a neveket

ahogy elfeledtem
magam, hogy bezárták a poklot
nincs helyem ott sem
hát testet lopok
ezekhez az érzésekhez
nézd - hazug mind.

gyönge karokkal csapkodom
a búzatáblák mélyére gázolok
hogy térdemet simogatja
halott kezek tenyerébe
rejtett tükrök fénye.

2006. május 29.

ezer év

csupasz testbe mártott lélegzet után kapkodón
valahogy majd hervadón (öntöző kezek közt)
haldoklón a fényben, míg száradó képzelet
lehet majd az az egyetlenegy
min sebet ejt a hajnal
mikor álmodni készül mindent elnyelő vigasszal
a tavasz, ahogy áthajlik egy nyárba
ebbe a végtelen táncba
feledkezett minden
míg figyeltem, hogy meghal ezer isten
és elveszti formáját a kép
semmi sem született
(ezer éve ég)

2006. május 29.

alvadó energia

pátosz-selejt
érzelem-görgeteg
(belül üres)
akkor forgószél leszek.
most néma hegyek
rabja legyek
míg lelkemből végtelen tűvel
alvadt vérben matatva
új életet szűrnek-
szívnek magukba
nincstelen kezek.

2006. május 14.

egyetlen ív

hallottam üres szavakat balról és lázadást éreztem jobbomon.
perzselte a nap a hátamat, míg sétáltam körféle alakban
ahogy a gondolataim vertek tábort bennem
úgy volt akkor is csak, hogy igazságot akartam
de ti csak vakon bólogattatok
nem láttátok már a méla tömeg által kitakart napot
hát mögétek álltam, hogy perzseljen vakká
engem is a fény, és legyek csak ábránd
(néma lény)
s lettem mégis szavak örvénye
fájdalomcséplő gőzben fürdő eredője
mindennek, mit elfelejtettetek
feküdjetek mellém, fogjátok meg kezem
érdes tenyerembe rejtem az igazságot
dörzsölöm a lámpákat
(mélység fenekére vágyom)
lesüllyedni az iszapba, hogy csak a gondolataim maradjanak
meg nekem és ne kelljen így hiába vétkeznem
ezekkel a mihaszna tettekkel
amiket akárki akárhol bárhogyan felejt el
csak az állatok kaptak így most szívet
egyetlen ívet rejt a levegő
a nap is csak délibábokat sző
a mesében maradt fogoly
az idő kérdéseket legyőző
ugyancsak mihaszna múlásában
fakadó kút lett a kérdés
(inni bármiből lehet)
de átfolyó és megkapó érzet kellett
a kék égnek zöld gyep.
nekem az egyetlen egy.
nekik vérző szív repesett
egy örömtáncba fagyott képzet-menetet.

2006. május 10.

napon

fenenagy veszedelem veretlen testeken
hogy úgyahogy megfeneklett érzetek
végzetem kérdezett lényekben
vérzett egy csók szivárvány réteken
ajkaimról illatot rabolt tavasz
minden fájdalma hogy esőbe burkolt
egyetlen éjszaka és nem leltem magam
benned alhattam hát örök álmot
mint magzat nyugalmával várlak
akaratos csemete sovány miértjeink
halovány részeink összegabalyodnak a napon.

2006. április 28.

nem tudtok hinni

(akkor amikor megszülettetek
nem féltétek a végtelent
így öregen elképzelni lehetetlen talán a mindent
a világ karcolt és képzelt sebeibe vesztetek
s hogy elhiggyétek hát hinni kezdtetek
valamiben mert megnyugtat hogy nem üres
a végtelen

szánalmasak vagytok
és ugyanannyira egyedül mint én
de nem tudtok hinni a szabadságban
mert féltek, hogy beleőrülnétek
hát gázoljatok rajtam át
érzem talpaitok áttetsző nyomát)

2006. április 27.

nélküled

Fehér lepedőbe csavartátok a jövőmet
tűzbe hányt csontok aláznak porrá engem is
hogy szórjon szét a szélben
megannyi irányba
az égtájak kísértenek, hogy a falakra nézzek
le ne vegyem szemem a holnapról
míg félek
hogy egyedül élni nem hagy semmi kétség
egy árny, mi belém költözött.

Így adod örökül lelked
benne gyenge magadat
kívántam talán holnapodat
de fájdalmat okozok csak
mert arra születtem
hogy hagyjam meghalni, mi szép
és elkenni arcomon az örökség könnycseppjét
mit nem féltem kisírni
de remegő kézzel maradok senki.

Néztem arcod, míg markoltam ujjaid
és elmormoltam egy rettegő mondatot
talán verset írt a hajnal
amikor elaludt egy láng
kihunyt a nappal
hogy ugyanazt a csodát vegye el
önkéntelen szavakkal
mi engem szült egykoron
világ fájdalmával.

Belezuhant valahogy lelkembe
lelked
s most nem tudom hogy elbújjak-e
vagy csak magamban nevezzek
meg minden szépséget
mit lerajzolni félek
és sárral tapasztom hát be
a végtelen temérdek
ismeretlen szót fest elém
nélküled.

2006. április 27.

két vércsepp csak

kérkedő vétek a lét
kiürült s oktalan rét
virágokat vesztett
letaposott gaz csak
hagyd élni a vágtázó szelet
majd a kikelet rajtunk nevet
s nem hoz egyebet
az igazságnál (miért is)
mondd, mit vártál öröklét helyett?
hát eltemetni jöttél
hazug perceket
orron törölni repedt tükröket
kényszeríteni majdnem-lelkeket
hogy valljanak színt - ha lehet
még egy esély - rabló tánc
mit járok neked - ne félj
nem te vagy az, akiben
elfogytak a szavak
én némulok
miközben zihálva vártalak
s megdobáltam ablakodat
s faladra vérrel írtam fel
semmitmondó nevem
hogy sohase felejts el
így legyél velem, hogy
most nem vagy itt, de a gondolat
szélsebesen szobád ablakában
terem - hát engedd be
kérlek, engedd be lelkem
a hírhozó leszek
(persze néma hírek hozója)
de majd mégis üvöltök
s nem mérem kilóra
az érzést - hát pazarlok
hogy rettenjen meg minden
zsarnok, ki kufárként
becsmérli s árunak tekinti
a lelket-szívet hanyatt
dőlök veled
ezen a gazos réten
igazi szerelem születhet
reggelre.

***

de csend van már
s delelőn a nap
kihunyni képtelen
zajos akarat
ölel magához
vérvörös pirkadat
hajszollak bokrok közt
hogy az ágakra ragaszd
illatod, s ha mások
erre jönnek mégis
hát tudják csak
és kotródjanak
mert tiéd vagyok
érzem az utolsó csepp vérig
bár birtokolni iszonyodsz
nem is vagyok tulajdon
hisz vér vagyok csak s hús
de áldozni akarom
magam egy hajnalon
s legyen lelkem, mit kiontasz
hogy forraszd eggyé szívünk
egymásban nem keresünk vigaszt
így végzetes egyek leszünk.

2006. április 18.

piros nóta

táncolni a napon
pörögni gazdagon
megrakott tálak
körül hogy szíved s karod
együtt örül
így mutatsz be a jövődnek
hogy tegnapodban felejtenek

nem is hagynak
némán nézni
nincs kedvük már végigmérni
testileg a hovatartást
és a mindenütt csak
összehányást hogy hagyjanak
hát magunkra
pörögni a halott napra

elsírni csak minden álmunk
megszakadhat hát a hátunk
a végtelennek hitt súlyokban
alattunk kutyákat tart egy asztal
felettünk az ég vigasztal
minden lelkünk kell majd nekik
nem is hiszik el hogy élünk

dalold hát a piros nótát
hogy remegjen meg a világ
s ölelj egyszer de az legyen
a mindenki szerint látott végtelen
hisz nem kell most ennél kevesebb
csak az esőben kegyesebb
a csók ennél a sivatagnál

ha nem értesz majd akkor is megtalál
a sorok közé rejtett lényeg
hogy valahogy értem én is igen...