árnyoldalakban hittem a fényt, hogy borítsa fátyol szemeim
vakon tapogatózva kutattam, reteszeken vándoroltak ujjaim
a feledésnek éltem, hát minden nyom nélkül
féltem a valót és valótlanba ágyazott a sors
hogy kutatásba feledkezzem - szótlan csendjeimben
őrzöm szemed (lényembe váj ahogy felemel)
oly kevés bennem a világ
és hogy kék-fehér virágokban törik csak meg a fény
míg bennem felszívódik minden hamis remény
s felváltja helyét a tudat
hogy vagy.