búskomor felhők felett, a kékbe vésett sugarakon állok
tótágast a napban - lábam alatt forrón szeret az éj
talán a világ is csak egy szentély
amiben hazugsággal tömik be a lyukakat
a vágyakat és az álmokat tapossák csak maguknak
vallanak, de félig lehunyt szemmel
véres óceánban alszanak

a szavak soha meg nem nyugszanak bennem
a reményekbe veszett testemmel
el nem hitethetem, hogy léteznék örökre
hát jóéjt kívánok, hátam mögé állok
fegyvert fogok magamra
és mély vermekbe ások
el egy kincset - szemem fényét
veszítem, ha vetítem életem
magamnak, hogy tudjam
hogy értsem talán nyomban
mi is zajlik a szavakban

mi verődik falhoz - jéggel
szerénnyel, mert vérzel
ruhádon át fényem veszed
és ajkaimba harapsz - hogy lényed
tápláljam hangomat feszíted keresztre
mert hagyom hogy az légy nekem
aki csak egy percre...
de magának követel egyszer majd
válaszként kérdéseire

pedig a nappal jöttem és a tavaszban fekszem
minden kosztól ruhátlan végzetem
esdekel a percért - igaz könnycseppért
vagy talán mosolyért
táplálékba ejtett orvosságért
egyetlen gyöngyért
izzadón és vakon.

istenkarokon.
virágtalan teraszokon.
szobák sarkában térdelő bűnökön.
ülőszobrok ágyékában.
vergődő madarak szárnyában.
vágyakozó hajnalokban.
csoda-váró akaratban.
ott vagyok mindenben.
mit látok elfelejtem.
hogy magamba rejthessem.