▬Z. Pál Tamás

egyetlen

nyirkos volt az éj.
álmot szórt a hóban.
talán arra ébredtem,
hogy elszakadt az a szalag.

pocsolyába zuhant agyagbábu,
ami arcot formáz - sárból
végzetet ébreszt
lélegzetet szakít ki mellkasomból
hogy elfeledjem végre
mi az, miért élni
születtem - halott vágyak

szürke köd a dombok közt
nyöszörög vadállatok mögött
elhagyatott mécsesekben
elhanyagolt veteményesben

mindenben, mit ott hagyott
az a lélek
ki én voltam egykor
mondd, hogy újra élek
mondd, hogy létezem
mondd ki és lesz nevem

egyetlenem.
hitem és magányom.
talán csak legbelül,
talán csak egyedül élem...
egyedül hiszem az egyetlenséget.

együtt mind egyedül
egyedül mind együtt
értéktelen gondolatok közt...
hallgatni és halogatni
a szemvilágot...

csak egy virágot álmodtam.
odaadtam egy idegennek.
legbelül

kihűlt szobákon át kutattalak a fetrengő tömeg
roncsok közt bújtak meg a csillagok
mint űrbe kilökött rosszkedv
vonaglott
mindenben mindennel beoltott
csökevény akarat mellé dobott
hihetetlenül magányos lélek
vagy ha nem hiszed - tégy bármit
csak ne vonszolj végig
azokon a szobákon újra
mert már láttam mindnek arcát
és közönyét a tömegnek
félholtra verve
bennem fekszenek

maradj

ha elmerülök - kérlek nézz rám még egyszer
ha elvegyülök az idő mélységében
kérlek ne várd meg a holnapot
adj levegőt - légy a lélegzetem
tarts lent - tarts magadban
hadd lássalak - ahogy vagy és létezel
őszintén, miközben ellenem vétkezel
gondolatban, talán semmit sem érzel

már mindent összekuszáltak ezek a napok
mindent, mi kitart míg meghalok
ha nevemen szólítasz, talán marad még esély
hogy újra megszólítson az éj
de minek is, ha (szerintük) nem tudok szeretni
minek is, ha félreértett álmokban
ragadt kételyre számítasz minden szavamban
minden mozdulatomban és porcikámban

csak ugyanaz a kérdés, csak ugyanaz a végzés
ellenem - halálos ítélet minden végzet
ami szavakba kódolva, szeretetbe gyúrva
megtalált itt, ezen a helyen
mikor megszólítottál...

azt mondtam, hogy legyen,
mert hiszek magamban és tudom, hogy a hegyen
amit ebből a semmiből hordtam össze
ott láttál meg, és láttad a kertemet
benne minden fát és indát
ami behálózza szívem
elfogult lényemben elrejtett lelkem.

minden szó csak elhajlott arra
és a tükröket tartotta
a szavakat kifacsarta
hogy megtanítson félni
és folyókról mesélni
és mindenben hinni
hogy őszintén éljem le az életet
hideg fejjel várjam meg, míg végzek.

minden gyommal kertemben
minden kétséggel szívemben
hogy felkészítsem magam
arra a napra, amikor megadom szavam
egy valamilyen jövőnek
amit még nem tudhatok, csak érzek.

csak látványos színek közt élek
hogy elhihessem, amit belélegzek
nem öl meg, csak megtanít szeretni
megtanít elveszni, és elmondani a szavakat
kérlek, maradj.

valami helyett

kiürült.
elidegenedett az emlék.
hiba lépett fel.
csalódtam magamban, pedig azt hittem én vagyok a legjobb.
most visszaviszem a testem a boltba.
cseredíjas.
adj kérlek újat.
adj kérlek helyet.
valaki mellett, valami helyett.
inkább csak kérlek - maradj te is rezgés - egy hullámon velem.
hazug ilyen-olyan élet.
gurulunk lefelé.
ott a víz - ott a tisztulás.
mindent megmagyaráz.
hőhullám élet-bentragadás.

add kezed

csupán egy testbe mártott lélegzet vagyok.
egy fal fekszik előttem (mögöttem angyalok).
ha elvágom fonalad - el kell hát kapnod
magzatvizes bőrömön vérző időnyomok.

add kezed, hogy sebeim hegedjenek
hagyd, hogy zuhanhassak - kívülről figyeljelek
szám sarkában mosolyban mosoly, vigasz még
várom hát, hogy lássalak, higgyem, hogy igaz lét
mit mutatsz - mikor szavaiddal észrevétlen lelkünkben kutatsz

senkiben

mindentől hidegen.
olvadni képtelen - értetlen elem
életemben hordom végzetem
testembe kódolva megannyi
veszélytelennek tűnő képzetem
azokról a tűhegynyi fájdalmakról
amelyek majd egy pillanat alatt megölnek...

egyszer eljönnek hát értem
névtelen seregek - hogy könyörögjek nekik
és újra elhitessem sorsommal:
ez a láng is csak jégbe mart
nem égethetett senkit...

senkiben sem létezett.

üres

szédülő és réveteg tekintetbe mártott szeretet
az érzés és mélyre ható szemeidet képzelem el
mint soha el nem fogyó érzetet a képzet
mellékösvényén közlekedő végzetet

de hibásaknak érzem most ezeket a halvány képeket
mert mézbe forgatott kősziklák közt hempergek
és kérdezett bizonytalanságok közt ébredek
maradj te is velem beteg, hogy felejthesselek

hogy benned felejtsem műtétek után azt a lelki heget
amibe mindent begyömöszölhetek - önző és balga lelket
adott anyám, mikor megszült, hogy vak legyek
semmi és senki, kerengő és céltalan véglet.

látod már, soraim üresen kullognak egymás után
hirtelen véget vetni ennek butaság lenne talán
de hallgatni és növeszteni új szárnyakat késő már
víztiszta képeket festeni - halott vigasz...
ezért hallgatok hát, néma szavakban gyászollak...

nem sok

érintetlen ecseteket mártok forró viaszba
rajzollak, míg belekezdesz egy látható ritmusba
szíved dobbanásával, mellkasod hullámzásával
kelsz életre - hív egy orkán lélegzete

apró pont vagy most.
talán távolodsz... talán elindultál felém...

(mert könnyedén varázsol ki megszólít egy árnyat)

hitemhez

mélyen üszkös föld alatt
gyengéden megerőszakoltalak
némán nyögtek helyetted a szavak
ketté tört minden szív-alak

hogy gyarló álmom kivetítve
a magánytól cseppfolyós földre
készül minden lélek
dacára végtelen télnek

mi közöttünk már örök határ
csodálatos - semmi sem fáj
üvegpáncél testrészekben
létezik még ereimben

hazugság, hogy szerethetek
és megérthetek minden szentet
hazugság, hogy elhihetem
minden testem kell majd nekem

arany-balzsamok

két név, egy csoda - vigyél oda
kérlek légy ma vízcsepp
egyetlen remegő fűszál
szememben - hogy én is várjak
úgy, hogy szakasztott mása lehessek
minden fának és levélnek
úttalan ösvényeken hömpölygő időnek.

szavakba gyűrlek, bedobozollak
és melléd fekszem, gyanútlan
értelmetlen hálózatába a zajnak
és világnak, összefonódó ágaknak
óvó ernyője alatt várlak
vágyaimat féken tartva álmodlak
újra, hogy reggelre kimúlva
mint egy állat, kaparhassam a falat

beléd üvölthessem kételyeimet
minden ringó gyümölcsnek
nevén nevezhesselek - újra
felvághassam azokat az ereket,
amelyek táplálják e földet
hogy kiszárítva mocsarat és tengert
gyöngyökre és pengékre leljek
arcodat higgyem árulkodó jelnek

volt idő, hogy nem rettegtem
a választ semmiben nem kerestem
magam éltem magamban, árnyak nélkül
vétlen képeként arany-balzsamoknak
melyekkel most emlékedet
és arcéledet őrzöm legbelül csendben
haragban a mával és a tegnappal
egy kiszáradt fával gerincemben
hogy kinccsé váljon újra minden.

válaszolok

vöröslőn izzó szavakon táncoló
rabul ejtő mámorban vonagló
gyökértelen lélek rezzenésében
tükröződő, rajtad megtört fényben
vezeklő kérdéseket tettem fel a sorsnak.

csak hallgatott.
most nekem kell megadnom a válaszokat.
akarlak - féltelek - pedig még meg sem álmodtalak...

mondd ki a neved

...és számtalan öszvér világban létezem.
(jégbe zárt sóhaj vagyok meztelen testeden)
hidegen köszönt a reggel, széttárom két kezem
és vallom, hogy vártalak - hogy tudtam az utat
szívedig áztam ereszek alatt, és húztam
minden igáját, sivár világnak, vékonyka imának
álltam ellent, mert soha senki nem akart
úgy, mint te hajítasz most végtelenbe,
hogy szakadjon dimenzióira szerelmem
mint kiterjedés, idő és forró mély verem.

talán elmondhatnád nekik, hogy ugyanúgy nem lelem
meg benned sem magam, ha nem hiszek a tengerben
megvetett ágyunkon zajló semmilyen vitában,
mert ha nem hoznak semmit a hajnali árnyak,
magukban utaznak vakká lett vágányokon a vágyak.

talán ébredés, talán csak álom
romok közt lakó kósza lélek - mámoron
lépkedő remények, irigyen mardosó éjnek
dalában hittél, míg azt hazudtam félek.

nevedet lapokra írom
merre jársz odaragasztom, hogy ne feledd
hogy azt súgtad - így hívnak.

lankadó

zöld a világ és én kék vagyok benne,
fekete palástom alatt lüktet
ezerarcú hazug szívem rendre
dicséri a napot, mi teremtette
mivégre létre hasztalan szeretetre
érzelmek kémiájának szülötteit becsmérelve
hogy becsapja a sorsot, önmagát és ablakot
nyisson fösvény szellemekre
támadjon egy percig - lankadó figyelemre.

keresztútnál leszegett

hihetetlen szélcsend süvített
végig a morajló tengeren.
megdermedt egy bosszús hullám,
melyben újraálmodta magát a lelkem.
tükrös szoba volt a lét bennem,
szemlélve magamat - aludtam el
a bőrünket összeolvasztó napfényben.

szilánkjaira hullott egy szív-alak,
elvesztette hát fattyú gyermekét a nap,
hogy komoran derengő éj köszöntsön ránk,
levethessük megszürkült ruhánk,
akaszthassuk idő fogasára - némán,
s elmerengjünk ketten, kétkedőn egy bárkán

-

ringatózva higgyük ugyanazt egyszerre,
mindketten érkezve ugyanazon helyre,
keresztúthoz, mélyre szegett fejjel,
várakozni, míg egy új test meglel.

-

bűnbe esni vágyom, nem elég egy vétek,
kísértsenek hát a kérdezett miértek,
hogy szárnyak nélkül vakon, de mégis repülhessek
minden kísértésed áldozata legyek.

emelkedjek szótlan felhők közt a napig
legyek újra vérző, verő szív egy percig.

ha megszólítanál

lehet, hogy túl régóta semmilyen ez az egész érzés idebent, és nem maradt idő elvarrni minden szálat feléd, vagy inkább hozzád, ami kötne talán csak egy rongy és most ereszkedem le, de nem kötél és nem ideg - semmi sem ez az életbe zárt aprócska kétely, inkább csak a nevedet kiáltja és ráfesti minden házra - közeledő alakra, csak hogy arca legyen a vérnek és formája a végnek, míg a gyertyák elégnek, gondolatokat ébreszt a fagyos hajnali séta magamban - ébredni kénytelen minden, talán csak rombusz alakban lehetséges a létezés, ami a végtelent istenítve tanít szeretni, hogy sajnálni ne maradjon időnk, csak rettegni az álmoktól és a várakat magasra húzni, ugye hogy már te is tudod, hogy nem maradt csúzli ablakot lőni és gyerek lenni belül, se kívül nem talállak, mert a ráncaimban lefestett apálynak előszele sem ért még el, csak tolulnak kifelé ezek a savas könnyek, hogy letöröljem, nincs merszem csak remegek inkább, mint hogy hozzád bújnék, meleg vagy, mert vérzel még - álmodsz még - szenvedsz még, nem csapolhatom le életed, még így gondolatok nélkül sem szerethetlek, hogy kiáltsd nevem - nem várhatom, hogy vétkezz helyettem, talán csak a mérget kereshetem benned, hogy helyettem vedd be - túlzás lenne, hát itass meg, altass el és döfd olyan mélyre szíved szívembe, ami már annyira fáj talán, hogy gyönyörré változtatja ezeket a rémes álmokat, amiket a nappalok helyett kell átélnem nélküled, ezeket a képzeteket és csodákat - mert itt állsz valahol a fatörzsek sorban nőnek, közülük - a homályból - talán soha nem lépsz ki, csak figyeled, ahogy itt ezen a tisztásnyi életen vonaglok, mindent összevérzek, undorodni késztetem a járókelőket, hogy dobjanak egy forintot, talán tényleg csak ennyit ér, egy fillért sem - semmi pénzt ez a múlandó káprázatban tükröződő napfényben rohasztott, erjedésnek indult és elvadult élet, rózsafák alatt, töviságyon alszom - veled álmodom, ha megmozdul a föld - tehát reszketek, hogy jössz, hogy rám találsz, mert ha megszólítanál - megsemmisülnék a szemedben és a hang-árnak ellenszegülve állnék fel, -tápászkodnék mivégre jöjjek el újra, mint visszajáró lélek, hát hogy boldogítsalak, ha nem kéred? hogy akarjak jót, ha nem féled hiányom, ha nem keresel, csak figyelsz, ami valószínűleg csak egy félelem inkább, mint ezek az egyszerű szavak itt fent, húszféleképpen felcserélve - mert nekem csak ennyi van - ez kell hogy ismétlődjön, amíg ez a spirál a végtelen mélységig szűkül majd, és akkor meg kell érintened, hogy kipattanjon - kirobbanjon belőle az élet, mert ha nem leszel ott akkor... akkor tényleg el kell vesztenem mindent és benne téged. hogy ne legyen minden szavam ugyanaz, vagyis te - rád kell találnom. hogy ne legyen minden olyan mint te, hogy lássak mást, hogy kinyithassam szemem, rád kell tekintenem, csak egyszer pillantanom, hogy kiszabadulhassak, csak be kell jönnöd a cellámba. akkor már elhajíthatod a kulcsot, túl a rácson, akármilyen messzire - mert akkor - ha ott vagy már - megszűnnek a rácsok és eltűnik ez a cellányi élet, mert a világ vetemedik újra meg, és én végre felegyenesedhetek.

csillárokon lógott

szellemek járják át házamat
küszöbre hajított vágyak telepszenek mellém
ide föl, a plafonon lógok - csillárom elpattant
üvegszilánkok mindenütt az égen
sírok, hogy ne fájjon a félelem
(nem fogod kezem - nem érzem nyelvem)
gödrökbe temetett kincseidet látni véltem
a párnám alatt - mégsem fialt csodát
az éj. szakasztott mása vagy tükörképemnek
hihetetlen csalódása a reggelnek.

leszek egy perc

rabságod szabadsága leszek - egy perc
aranyad a mélyben, lelked igaza
tudásod fája, soha ki nem száradó
akaratos alma, soha le nem hulló
keresgélő árva, hiányodba zárva
élő senki, hogy lélegezz és kutass
magadba zárhass - leszek egy perc
hogy ne tartson sokáig semmi sem
hogy ne legyek terhes, eltűnök
tehát - behúnyt szemmel kutatok én is
mint minden árvád.

álmod

ha nem is akarod, akkor is leszek álmod
cselédje, hogy hosszú léptek árnyékában
ébredj.

lábjegyzetbe rajzollak

hogyan is végződhetne itt minden vágyakozás?
ínyemre lenne minden vonatkozás
a sorsról, persze apró betűkkel, lábjegyzetben
minden esetre, magamat kerestem
szentek vizében bámultam arcom, halványul
már szellem-képem festem hanyagul
hogy rád is ugyanaz van írva, vérrel hímezve
a bőrre, csókjaimmal rejtve a csendbe
csak ellestem finom formád, hogy rajzoljak
valamit a gyermeknek, jövő fiának
talán ez a legszörnyűbb gondolat, mert nincs
reményem ebben, te vagy a bilincs
a végtelenhez láncolsz, hogy táncoljak hát veled
rémtett életem, azzá vált benned
kiürült szerelmes szavak medreiből ittam volna
s most szomjasan bóklászom arra
hol délibábban reméllek, nevedben egy ének
egy dal, egy hangjegy, hogy élek
dalolja mesénket, végtelen egymásba szövődő
temérdek kétdimenziós álmot rejtő
semmivé foszló, de boldogító élet.

bánatod leszek

csoda-vonat tolatott át agyamon
hogy vágány lehessek most újra
szárnyaimat éjjel lecsatolom

sikítsd a világ kulcslyukán át neved
én megtanulom addig
hogy újra egyetlened lehessek

ültess ezerszínű virágot ablakodba
rabok és ebek harmincadja
tépi majd szét bánatod holnapra

csak bízz, hogy újra látlak
én majd ebből táplálkozom
és elhiszem, hogy örökké várlak

ülő helyzetben

holnap majd megbeszéljük, hogy milyen alaprajzokon kezdünk új életet.
én és magam ülünk majd az asztal két végén, köztünk traubi-álmok
pukkannak, mint ahogy a terveink is csak születnek s majd elvetjük őket.
belefoglalunk téged is, mint megszerzendő bárány, mert éhes farkasok
lettünk, míg vártuk, hogy kinyisd a rácsot, belülről, mert kizártál minket,
mint ahogy mi is minden álmot és feketére festettél egyetlen okot
arra, hogy most itt ülünk és majd halálig kutatjuk a lehetőséget,
hogy felbukkansz ott, hol nem kerestünk, és elaltatsz egy apró pontot
itt a lelkünk szín-fehér sötétjén, hol a hallgatás fájdalom és képzelet.

képzelheted... mennyi a megannyi és hol ér véget a sok.
hogy életszirmokat hullajt a séta, miközben unott angyalok várják sorukat,
hogy ejtőernyőjükkel ülő helyzetbe ereszkedjenek mellénk,
ide a földre, tenyérnyi rétre vagy gallyak közé,
mert csapda inkább a valóság, mint kihegyezett figyelem és szeretet.

hús-szagú inkább ma a képzelet - képzelheted.
és rabsággal átszőtt tisztavizű arckép ebben a jéghideg forrásban.
a hét világ valamelyikében, de inkább mindben ott vagyok veled.
hogy elrejtőzzünk, most kilépek hát minden fényből
de így árnyék sem lehetek...

viszont szeretni

hatott a bók. érzelmektől eltelve látogattalak meg.
holnap és azután is itt maradok még, hogy vendégül láss.
csodás kételyek közé löktél - mikor csillaggá vált lelked
mert féktelen voltál, mikor szavaidat szülted
hogy rám aggasd jeleidet és illatodat
a végtelen felé vonagló árnyékodat
lestem - míg estem és nem tartott meg a nap
hogy tovább mélyülhessen minden seb
és vendégül lássalak majd én is
saját városomban és váramban
hol papír a kő és vízfesték az égbolt
hol csalni jár, ki szeretkezik és hazudik ki lop

mert viszont szeretni ismeretlenül is nehéz
de ha ismernél úgy talán bizonyára lehetetlen is volna
hogy minden tömeg dolga ugyanaz a rend
és a holnapokba álmodott méla - kedves csend
a vágyam, minden álmomban lakó tündér-hárfa
dallamra ébredezik a tájba vesztett kulcs
mi elhajított drágakő, hogy szívedet szélesre
ajkaid szűkre zárja - mert szó nélkül
árva a polc és csak porosodó kortalan
csibész a szenvedély, hogy ugyanaz legyen
az eredmény - elhajítalak tehát - így maradunk
mint két barát
egymásnak feszüljön két hát
míg ölelik egymást a karok és körmeid
mélyednek szívembe - hogy így lásd
minden élet végét - míg a miénk kezdődik
akkor leszek vendég, ha megölsz reggelig.

(unalom szúperce
kegyes halál esete
irgalom az óráját
csuklómon kereste
félszavakból odaát
nem érthetsz engem
önnön valódat áldd
tudod, hogy szerelem.)

sárgyöngy

ha olyan lennék, mint egy töretlen ívelő lángcsóva az égen
talán maradhatnék ebben a formában így lebegve a mindenségben
de talán csak porból és sárból dagasztottak
hogy az esőket túlélni is képtelen módon
vergődhessek a mocsokban, hogy mélyre áshassak
a semmilyen tengerekben, gyöngyökért, mint máskor
semmilyen tényekért, vagy örömkönnyekért
vagy épp magáért az életért - hogy láttassam
hogy megváltsam - hogy megértsem
és elmondhassam.

azt mondtad

hittem hogy hiszek a hitedben
hogy előtűnsz a sarkon túl
és keringek, és fényesek a nappalok
és sötétek az éjek, de csak bennem
mert odakint minden szürke inkább
ahogy keringek - a sarkok már ismernek
és nem tűnsz fel soha egyik után sem
amint haladok, (talán előre)
úgy rajzolom le azt az idilli képet
magamban, hogy rejtőzhessek mögé
és fákat és bokrokat és meredélyeket
és szakadékokat is belefestek
ha elrontom - akkor megfogod kezem
és együtt javítjuk ki a világot
hogy a szűrőket agyamban találnám
esélytelen, mert önmagukat sem vallják
be maguknak a beteg cselédek
hisz születni sem csoda már
ha kilökődő égitestek közt
álmodom a reggelt, akkor majd napos
rendületlenségben merevedem végtelen
szárnyakká, a képzelet emberévé
a csoda fiává, hitetlen báránnyá
nyáj nélküli juhásszá - vagy tudatlan barlanglakó
leszek inkább, kék ceruzával kihúzott
fekete ecsettel biztosított jövetlen
akaratba mélyedő késekként képzelem most
karmaimat húsodban, húsunkban egy méreg
forraszt eggyé - hogy felébredjünk holnap
és csatákat nyerni indulhassunk messze
oda, hol senki aranyát elcsenve majd megfürdet
minket egy ősi erő és békés csillag-áradat
vesz körül, mint apáinkat és anyáinkat
a végtelen időben - hol lakatlan perceken
ülnek az angyalok, melyekkel benépesíteni
ezt a tengert most és mindig is csak tudatlan
félelem volt bennem és mikor megesett
az a taszító pillanat, akkor sem gondolhattam másra
csak arra, hogy egyszer újra láthatlak
először csak a mérget iszom meg,
utána képzelem majd el a halált
mint palástot, uralkodó vállán
fénytelen uszályt menyasszony háta mögött
lakó kis paradicsomi szentségtelenség a szerelem
mert ha nem színekből - hát karmokból
kellett hogy szülessen - velem és ellenem
kellett hogy létezzen - és talán ezért nem érthetem
mert benned vált valóra, benned, ki nincs velem
benned ki egyetlen és benned mert vértelen
lesz ez is, mint megannyi emlék
hogy elhihessem benned kell léteznem
de benned kell feloldódnom végtelen savakban
hogy akarhassak újra és szerethesselek
védtelen alakban - kereskedő lélek vagyok
mindent érzelmekre cserélek
azt mondtad - megvársz
így most csak örökké remélek.

kerítések mögött

lehet, hogy az inkább csak egy angyal volt
árnyéka néma vonal, arca elmosódott
bekukkantott a szobámba
ide a külvárosba, hol a betonkockákban
egerek alszanak és reggelente kirajzanak
a hangyák várában lakom tehát
sínek vezetnek minden lehetséges irányba
oda is eljutok, ahol a kerítések
csak kerítéseket kerítenek
és mélyről jövő mozdulatokkal
rajzolt a táj, hogy feledni ne lehessen
azt a reggeli dér csípte arcot
melybe beleszeretett a hold
és többé nem tűnt el soha
itt a sarkamban, mert azt hiszi
hogy majd én mutatom meg neki a napot...
hiába üvöltöm, hogy elvesztettelek.