persze, hogy most üresen tátongó szakadékok
és folyómedrek sodrásában élek egy napot
aztán kettészakadok, majd talán hanyatt vágódok
hogy megmutassam nektek, meghalni hogyan kell
szép napokba ágyazott boldog türelemmel
kéretlen seregek élén állva, harcolva magammal
a másik oldalon, beültetett dicsőséggel
egy apró szabad percben bevallva, hogy szeretet
is kell a földnek, hogy újra nőjön minden
csoda, mert talán nem is mentem oda,
hol laktál és hol ébredésed vártam
mert csak bambán álltam és fejemben
minden olyan kétség szívemben mindennel.

hinnem kell, hinnem, hogy vagy
és hinnem kell, hogy minden ugyanaz
a két oldal egymásba borulva, szentségtelen
gondolatokban sorjázva és megsemmisülve
hogy cseppet sem kimondva azokat
a szavakat - mégis ingyen adott
csókok vagy inkább csak bókok (nem emlékszünk már)

talán a düh, vagy a vakító fényben felejtett
szögesdrótba markoló akarat - ki tudja
már és ki is emlékezne már, ha minden
arcban ugyanaz a kérdés, amikor
körülnéztünk - nem volt már semmi sem.
vagy