fájdalomban született szavakat hánytam talán ezer világba
ezer dimenziójába a létnek,
amit egyetlen lélekben egy szempárral kell hogy átéljek
hogy magamba zárva, prizmák során átszűrve
nevezhessem nevén, hogy újrahasznosított
gondolatok folyamába fúlva talán megleljem
magam, hogy ne kelljen keresni, csak vágtatni
ezeken a végtelennek hitt folyosókon
magamtól magadig, legbelül-érzelmekkel
a nyakamban a hátamon a szemeddel, ahogy szúr
és ahogy ölel a fekete eső, ami tényleg megfojt
egyszer.