▬Z. Pál Tamás

szív-szaggató

Lisztbe mártom szív-szaggatóm
nem tapad rá érdek
a csücsköket jól összegyúrom
megsülnek vér-kenyérnek.

Megint csak.

Arcodról arcomba
cseppen csendesre csillapított csíkok
erőtlen eredővé erjedek ernyőd
alatt alakom álnok álmokból
ébred éretlen érpár.

Szívdobbanásodon utazunk, ahogy fűszálakból szőtt sálam
nyakadra tekered, röpülünk mint síelők és fellegek
csillagok közt élettelen mézeskalács lelkek
fogdossák lábunk - csiklandó örömkönny
arcodról arcomba
most megint rám csöppen.

Sírnod kell nevetek
ha sírok hát nevess
nem úgy van már semmi
mégis mindig értesz.

Gyalog veszek motort, vagy lopakodva repülőt
minden csepp véremet eladom ha legelőt
találunk azonnal landolunk
nyújtsd ki a lábad, szaladjunk-szaladjunk
kifutókon gázolok keresztül - 'szivem', mi meghajlunk
mikor becsapódás után ásott lyuk
peremén csalóka mázzal vár a had
mindeközben csillagunk mégiscsak fent marad.

kavicsnyi arany

Kitéphetetlen lapokat ragasztok
könyvvé síron túl maradék csapadék válik most vérré
bennem az egyedüllét kristályos cseppjei
trükköznek a harangokkal
billentyűkhöz drótozott cethal vagyok - hangolom a telet
tavasszá leszek, ha van neved, neked.

Mit számít bármi
ami rendetlen téglatestek
rakásában formálódni
látszik, hogy holnap lesz
a lóra királyfi
ma csak szamárnyi koldus
prédikálja elő a holdat
újra és újra jézusnak nevezi magát
(és lónak a szamarát)
ágyam lesz nekem is pár száraz nád
ugye hagynád, hogy így aludjam át
esküvőd egy kóbor kutyával
s azt a bizonyos első éjszakát.

Lehet jobb is lenne, ha fél szememre
süket lehetnék
s ha kavicsot teszel tenyerembe
mégis aranynak hinném.
Mert ma éppen az fáj inkább
ha részeg reggelemben édes kávécsepp leszel
s én lennék leginkább egy adag méz neked
méhek nyálából foltozott akácszerelemmel.

Fületeken kagyló, ott beszéltek semmit.
Hogyha összefekszel, semmi más nem számít.
Kibelezett szavak duplán tükrözve hanyatt
engem is csak az ihlet meg,
miben nem rejlik tekintet.
A szépség nem fáj, ha látom,
de most szenvedek.
Otromba szekereken ültök
üres a szemetek,
ahogy egymásra néztek
ott vesztitek el epreiteket.

Sajnálatos forradalom, elhibázott léptek
Mindenki csak írni akarja a történelmet.

Szavak nélkül hátast vetem magam,
felhőkbe fulladok
leszek szürke falatok
soha se csalódtok
mert hitetek cukor
és szemeitekben üresek vagytok.

Késekből rakott ágyon
valamelyik véletlen folytatását várom
tested bájaiba veszett minden fájdalom
s tavasz ébredt kebleidből
énekesmadár szárnyakon
ahogy illatod a nyakamon
mindig ugyanazt a percet várom,
mikor újra jössz, hozzám érsz
s újra emberré változom,
és végre elolvadnak ezek a kések az ágyamon.

Ne adj igazat

Nézd ahogy fekszem, elhiszed hogy fáj?
hazudik a testem, s nem csak neked már
elsorolom hangosan, hogy te is hallhasd tisztán
az érveimet mindemellett, nem is marad talány
s te bólogatnál hevesen és éreznénk, hogy jó
mert mennyire szép is lehet, ha összecseng a szó.

Mikor hánynám-vetném gondjait e feslett világnak
te mellém állnál mindenben és mondanád 'imádlak '
s én éreznék egy vonalat, mi belepi a pusztát
ahogy a síkra feszített lepedővé alakítanák
kijelentő mondataimat kérdőjel nélküli válaszaid
s én igaznak hinném e bárgyú szavakat mind.

S te nem kérdeznél semmit, én pedig vakon hinném,
hogy a férfi ha szeret, ha harcol, csak csodalény
önzetlenül feledi hát feláldozott gyerekkorát
mit a nőnek adott egy éjjeli pár szavas táviratban át
s minden mit tesz, munkájának ragyogó gyümölcse
csak akkor édes vacsora, ha szemlehunyva kérte.

Hát ébredj, drága, álmatlan csalódás, csak álca!
ne adj igazat, legyél elérhetetlen vágy ma
és ezredévig maradj, ki szívével szeretni tud
de feszíts kérdéseddel bátran minden alkut
s ne hidd el, mit állítok széles-szürke világról
színezd ki magad, ne adj igazat mostantól!

...talán csak egyszer hidd, hogy valósak a hangok
mielőtt meghalok, és végre rájövök majd,
hogy akkor van tényleg igazam, ha csendben maradok.

Bálnagyerekünkről

Nézd, én nézek nesztelen héjákat
szétterülnek szárnyaikon hártyák
víz tetején mellúszó szivárvány-foltok
halnak lopott léghólyagjára dobbantok
s repülnek nádból felriasztott szárcsák
míg rétednek korgó gyomrú farkasa vagyok
és még hangzavarok túlkiabálásába fáradt torok
s térdednek kalácsában édesítő-foltok.

***

Mindezek mesélnek hangutánzón csikorgatva
fogazatok közé szorult ártatlan hurkokra
szerelhető bűntudatról, kivehető fájdalompatronokról
újratölthető selejt-izgalomról
mégis magukba fulladtak mára.

***

Keresem kiskésem, mert szorít e zsineg
mi arcodtól arcomig most fagyottan izeg
látni akarlak, tisztán, pont úgy hogy vagy
persze, hogy meztelen megint, de őszintén magadnak
feltett kérdésekkel táncolgatva szemlesütve
hóban fagyban találok rá neked
iglu-szerelemben fogant bálnagyerekünkre
ezért lett pont ő, mert csak a mélyet hallja
hisz lelkünk lomha húrja szédül a magasba'.

álmaitok emlékezete

Szélesre nyitott ajtókon keresztül repülnek így pengék
zuhanni fárasztó, nem hinném, hogy emlék
darabolja vérem, fagyasztott edényben
kavarog egy könnycsepp, jég hátán az élet
jegesmedve-magány, most hogy olvad
menthetetlenül magunkban mind meghalunk talán
vagy egymást esszük némán, ebből is kilépni vágyom csak
hogy megmentsem összehordott hazugságaimat
megállok hát, magamba fordulok újra
fojtás a lángon, mígnem szavak mélabúja
istentelen végzetet tükröz (tanulok míg élek).

Tudod, hogy soha nem féltem meghalni
értem, miért kell elmenni odáig, honnan úgyis visszazavar
visszhang-radar, dene-vér, értelmetlen kutatások
falatnyi szív(él)elemér'.
Arcul csapom magam
földbe gyökereztetem lábam
ereket keresek földrész-karokon
csüngeni nem szabad sötétkék vágyakon
csak zöldet és halványat rajzolok ösztönösen
újra-újra gondolok mindent, mi idehozott vézna lovakon.

Leszállok hát, gyalog folytatom
reptetett sárkányokra festett égszínkék fájdalom
a boldogság, miközben újra álmodom
a hazát, mi utópikus rendben nem(zet)telen
így vagy úgy lesz értelmetlen
legfőképp ha visszanézed a sok élettelen
sor-rendet, és lehántod a héjakat
nem marad más semmi, csak egy meggörbült akarat
mi karmaiba fogta az ismétlődő szavakat
és elrabolta újra és újra és megint csak
azokat a hiszékeny vágyakat, mire cölöpházat épített
miközben álszentül magából adott
hogy elvehessen végül - ugyanaz maradt, ugyanott.

Miközben hányom kifelé magamból ezeket
idekuporodik mellém a rettegett szeretet
megnyílni képtelen lelkek zavarták el onnan
hol igazán akart lenni, nem az én álmomban
de mégis csak ideért - én sem hittem volna
rekeszizom-lázamban fetrengve, ájultan újra
élem elmém összetekeredett tavaszát
s megrajzolok még ezer filozófiát
ami megvédene tőle
de tudod, tiszta szemekkel és józanul
többet nem menekülhetek előle
bőrödbe bújt, így megszerettem lassan
azt hitte becsaphat, de én végig tudtam
ez lesz végül, kiürülök
nem marad fájdalom
mert önsajnálat volt minden önrágalom
jobb őszintén, jobb szabadon
nem kell így már a csodás hatalom
elmentél te is, miattad sem hazudhatom
béklyóm.

Ami maradt, ami ideragadt bennem még egyetlen
verseny inkább, furfangos szellem
kinevetem csendben, el nem enged még
nem is akarom, mert ezer lánggal ég
bennem a vágy, hogy legyőzzem és ekkor
lehetek hát több, mint bárki és bármikor
nem kell tudnod, nem kell értened nem számított soha
hazudtam ezt is, mint színházi kaloda
mi csak akkor szorítja csuklóm
ha elhiszem, hogy amit játszok, az a valóság
holott már régóta tudom és ordítom
hogy álmomba ragadt álmaitok emlékezete
ez az egész világ csupán
és minden úgy, ahogy egykori látomásom
hiteltelenül a hóba rajzolt
fekete-fehér lámpásomban látom
kibírhatatlanul végtelen színű lángjain keresztül
ahogy újra és újra kezdődik minden
és mégis egyre biztosabban
álmodom, hogy lelked itt mellettem ül.

érdesen édes novemberünk

Szemedbe olvad napsugár-fagylalt
puncsban a mazsola vagyok
puhán a nyelvedre fagyok
hogy aztán majd beléd olvadhassak
míg elvesztettem csigaház-tölcséremet
ijedten szívhűtőmbe zártalak
és lettem kívül vizes-édes
instant öröm belül érdes
emészthetetlen vidámságra képes
szavakkal idézem meg koraesti fényed.

Szegény gazdagság

Mondd, miért is lenne vége ennek a dimenziónak pont itt
ebben a másodpercben és ezen a négyzetméteren
terülnek el azok az álmok, amiket már ébren is látok
hogy ne legyek egyedül, most fogszorítva koncentrálok
s gondolatban testet alkotok
mint abban a régi könyvben az a valamilyen sámán
ki déli őserdőben álmodta fiát túl magán.

Régóta védtelenül álltam érveim előtt
meztelen lélekkel áztattam ki magamat morajló vizekben
hogy újra megszülessek eltűntem mindenben
mi kicsit is jó volt arra, hogy megöljön
azt lenyeltem, hogy harmadnapra újra előtörjön
a vágy a végre - szépre - de enyémre.

Így tisztult ki akkor az ég
s most már emlékeimben halványlik csak
az az olcsó szomorúság
ezek nélkül várlak már
szegény gazdagság.

Csatornákban

Minden egyszerre érik be
ahogy pakolom egymásra az érdes-vörös téglákat
értelmetlen munkába veszve nincs talán már vége
s csak várok egy új áradásra de látod
itt bújik ki újra rügyet bontva
végtelen indákkal ölelt rejtekébe bújva
ez a szegény álma boldog izzadságcseppekbe zárva
tükröződünk vissza a tájra és születésed napját
keresem a vonalak közt hogy mondják vissza
nekem fejből mire számítsak egy istentől
elzárt vidéken hol kietlen érdekem csalfa
vak reménynek hitette el magát hogy pusztaságba
ásson egy újabb csatornát és így fedje el
titkát mi titkoddá fájta magát hogy
kimondatlan mosoly gyulladt ajkunkon.

Tisztuljunk ki

Itt zúgtak ezek a harangok miközben testünk egymásba porladott
zaklatott harmatcseppek tükrözték csak vissza
miközben bíborszín felhőket bámultam hangerőhalkítva
csodálkoztam aprólékosan fehérített fodraikra
birkák támolyogták eközben magukat félholtra
és hogy ne tudjam hazudni hogy nincs szükségem rád
varázsköpenyedbe bújva te elloptad a ruhát.

Szíveket takart el egy függöny
kipreparált érzések törtek ezer szilánkra
és erőtlenül meredezett mindenki az összekulcsolt imára
kezei közt eddigre már mind csak magát látta
de mi titokban rohantunk ezer irányba
megtévesztés végett
szakadtunk állra combra és szájra
s így darabokban szerettük egymást halálra
hogy zavarosan egyesülve tisztuljunk ki
mire újra elérkezik az óra
mikor újra kell születni.

És mondod is hogy láttad
és tudom hogy nem félsz
én mindenben ezt vártam
hogy lássam mégis élsz
a legmélyebb iszapba
ásva vártam
gyöngyöt neveltem
sárból formált számban.

Csendben éhezem

Tarthatatlan távolságokat tartunk magunk közt
miközben testünk őrlődése párnák emlékező illatában
torokszorítva most kimondatlan mondatokkal elönt
engem vágyaimnak ebben a meghatározhatatlan szakaszában.

Mindenféle magyarázatot keresünk, miközben színes tollakkal
tömjük takarónk nyakig húzva álmodok ökölbe szorított szívvel
csordultig telek meg mindenféle szilárdnak hitt álommal
mi szertefoszlik, szublimál ahogy akaratlan felégetsz szemeddel.

Mert sokkal mélyebb vagy és sokkal jobban fájsz
mint bármilyen elképzelten, behunyt szemmel rajzolt árny
átjársz, szétvetsz s megvizsgálod lelkem
s láthatod, jelen voltam végig, végül megéhezett testem.

Mosolygok most csendben.

Könnyű-kék paplanokba bújva
álmodtalak minden ízedben újra
és ugyanolyan vagy most is mint mikor olyan voltál
amilyennek megismertelek
akkor, amikor még nem ismertelek
és mégis némán vágytam rád.

Őszi eső

Ahogy elképzellek képtelen vagyok megállítani forgásod
ahogy gyerekkoromban szemlehunyva az almát - az pörögve lerágódott
rólad most piros ruháidat bontja le ez a titokzatos erő
és én itt állok, földbe gyökerezett lábakkal élő
szívvel, de mégis repülés közben találkozva veled
és tudom, hogy azokat csak hanyagságból magadra vetted.

De engem mégis izgat, hogy hogyan lehetséges az
hogy egy szóban majd, amikor itt vagy, összefoglaljalak
és ekkor megszólal itt a szokásos belső hang
miszerint hallgassak inkább, ne menjek neki újra a falaknak
csak sérülés lenne, vaktában kilőtt betűkből
nyakláncot nem fűzök neked mégsem könnyekből.

Hanem akkor várok inkább, valami felhőszakadásra
ami lemossa rólunk távolság porát és szempillantásra
tűnünk majd egymás ölelésében éhesen el
közvetlen azután, hogy - mint vízesésbe lépve -
a világ elől ez az őszi eső kedvesen magába nyel.

burkomból kiizzadt

Le akarok heveredni mellettünk lefeküdni
látni magunkat kívülről - szélsebesen cseperedni
mint ahogy az eső esik a vízszintben elmerülni
hajad felhőibe keveredni felszállás közben
kiengedni minden féket s nem hinni el más meséket
csak mik fájnak ott ahol látom a végüket
így kerülöm el belőlünk széleinket.

Hiszem hogy félhetek míg szétszedlek
darabjaimra ismerek apró szirmokon
vízcseppek ujjamon szétkenem szívemen
burkomból kiizzadt télikabát szavak
ölelnek körbe miközben szabad vagy.

Jöttél

Fölemelt kéklő fellegek peremén csörlővel halovány gyermek
tekeregtünk s most az ezer színre mázolt napok megkerültek
simogatásba gyömöszöltük megmondhatatlan várakozásainkat
feszíti most minden széjjel érthetetlen hévvel megtalálásunkat
jöttél szivárvány széllel és pont ide illő kéjjel
álltam felismerhetetlenségig álcázott mosollyal és elhallgatott névvel.

Megzsaroltál

Csillámporba forgatott combjaid világítottak amott
ahogy rohantam lélekszakadva ingoványaid között
kísérteteid követeltek megfizethetetlen vámot
és én hiába gyűjtöttem hiába dugtam el a szekrény mögött
hagytam parlagon vágyaim és kerültem a perzselő napot
szemeid követtek és megzsaroltak míg ördögöt
kerestem benned hogy hihető legyen viselhetetlen alakod
de le nem rajzolt angyalra leltem.

Lehet hogy nélkülem
ragyog fel a holnapi nap
én mégis örök vagyok
mint minden kifelé vak
hazugsága ennek a földnek
ahová csak sánták születnek
prédikálni létrákról
nap mint nap új beszédeket
miközben elvesztelek minden percben
mindeközben vadul kereslek minden szegletében
világodnak - hol végtére is mindig meglellek.

hiányod vattafelhői

Megsebez fény-árnyék
szóra bírt szív-játék
marcangolja hiányod
vattafelhői alatt ázok
miközben csak egyetlen
vöröslő ölelésedre várok.

Neveden

Szavakat mostanában én onnan lopok,
Hol már elfelejtették a holnapot.
Tisztán forrasztott hangokról álmodok,
Melyek vágyakról szaggatnak gyémánt lakatot,
Ilyenkor erősnek képzelem magam,
Köröttem heverő üvegcserepek forrnak össze nyomban.

Fényes tükrök kupolát rajzolnak,
S én némán bemutatlak téged
ennek a végtelenített filmre karcolt,
korábban üresnek hitt, de mégis ezer
színben örömmel ajándékozó mának.

Így hívhatlak neveden
Belülről éget, ahogy újra kiejthetem.

valahogy boldog

cifra szavakra száll
ez a rögöket éltető nyár,
miben óriási gombák között
szívemben szíved átöltözött.

meglestelek én, titkon
így lettél égető titkom
mert láttalak meztelen
érzéseidre ragasztott kezekkel
kapaszkodni belém
ahogy fogtalak-vártalak
életem végtelen telén
ezek a képek bennem vágtatnak
melyeken veled vagyok
valahogy boldog én

ezek nem hírek - nem. ezek nem szavak és arcok idebent és odakint sem. ezek nem is harcok, amelyeket magaddal vívsz, és nem is korlátlan testedbe zárva fogyasztod csak a magvakat, amelyek térben és időben tesznek anyátlanná, és magányossá, persze nem tudod, hogy nem is létezel, szét is robbanna a tested, ha értenéd a végtelent. elzársz mindent, amit rossznak mondanak, védtelenné teszed magad, ahogy kimunkált védelmi rendszered mögé bújsz. impotenssé válsz. talán tested lesz az áru, talán csak az egyik kezedet adod zálogba, nem számít - tökéletes akarsz lenni. miattad - mondod, miattuk - tudod. azt mondod, hogy látsz és minden egyértelmű számodra, hihetetlenségében. mindeközben valószínűleg minden zavaros, kusza és mégis hihetően egyszerű. bele fogsz fulladni a félelmeidbe. védelmi bástyáid mögött halsz éhen, miközben falaid előtt temérdek földi jó hever és rohad majd. képtelen leszel elfogadni és szeretni - miközben azt hiszed, hogy magadat szereted, rosszabb leszel számodra, mint a legkeményebb ellenséged.

felszántatlan

Bizonyosan egy inspirációnak csúfolt vágy tette tönkre az érzést
mi születőben-távolodóban fagyott földbe vágyva égette
le rólad a ruhát, hogy állj itt csupasz-őszintén
s dobáljanak ők a kérdőjellel-kampózó s más jegyekkel korbácsoló szavakkal.

És te elhitted hogy kíváncsiak rád, pedig csak nézni jöttek
ahogy megtörsz, miközben szembehunyva mormolod azt az imát
amiért csak lehangolnálak - hogy lásd mily pőre
hazug bástya mindenkinek szánva, s pont ezért szellemkép
ingatag világkép, mindbe plántálva vérrel a hitét.

A hagyomány szerintük így talán nem vész el
én azt mondom, légy az, ki nem az úton jár
legyen így kietlen és boldog mosolyra húzza szád
ez az ismeretlen és felszántatlan táj.

kényszerem

Beleragasztalak ebbe szavakkal és sárral
betonozlak egyszerre hogy ne legyél mással
csak énálmommal miben boldog vagyok veled
ne menj vissza kérlek hidd el hogy más lehet.

De nem tarthatlak zsebemben
nem foghatom örökké szemed
szabadon repülhetsz (bármikor megölhetsz)
szakítsd el minden idegszálam
ne is könnyezzelek így legyél kényszerem.