Szélesre nyitott ajtókon keresztül repülnek így pengék
zuhanni fárasztó, nem hinném, hogy emlék
darabolja vérem, fagyasztott edényben
kavarog egy könnycsepp, jég hátán az élet
jegesmedve-magány, most hogy olvad
menthetetlenül magunkban mind meghalunk talán
vagy egymást esszük némán, ebből is kilépni vágyom csak
hogy megmentsem összehordott hazugságaimat
megállok hát, magamba fordulok újra
fojtás a lángon, mígnem szavak mélabúja
istentelen végzetet tükröz (tanulok míg élek).

Tudod, hogy soha nem féltem meghalni
értem, miért kell elmenni odáig, honnan úgyis visszazavar
visszhang-radar, dene-vér, értelmetlen kutatások
falatnyi szív(él)elemér'.
Arcul csapom magam
földbe gyökereztetem lábam
ereket keresek földrész-karokon
csüngeni nem szabad sötétkék vágyakon
csak zöldet és halványat rajzolok ösztönösen
újra-újra gondolok mindent, mi idehozott vézna lovakon.

Leszállok hát, gyalog folytatom
reptetett sárkányokra festett égszínkék fájdalom
a boldogság, miközben újra álmodom
a hazát, mi utópikus rendben nem(zet)telen
így vagy úgy lesz értelmetlen
legfőképp ha visszanézed a sok élettelen
sor-rendet, és lehántod a héjakat
nem marad más semmi, csak egy meggörbült akarat
mi karmaiba fogta az ismétlődő szavakat
és elrabolta újra és újra és megint csak
azokat a hiszékeny vágyakat, mire cölöpházat épített
miközben álszentül magából adott
hogy elvehessen végül - ugyanaz maradt, ugyanott.

Miközben hányom kifelé magamból ezeket
idekuporodik mellém a rettegett szeretet
megnyílni képtelen lelkek zavarták el onnan
hol igazán akart lenni, nem az én álmomban
de mégis csak ideért - én sem hittem volna
rekeszizom-lázamban fetrengve, ájultan újra
élem elmém összetekeredett tavaszát
s megrajzolok még ezer filozófiát
ami megvédene tőle
de tudod, tiszta szemekkel és józanul
többet nem menekülhetek előle
bőrödbe bújt, így megszerettem lassan
azt hitte becsaphat, de én végig tudtam
ez lesz végül, kiürülök
nem marad fájdalom
mert önsajnálat volt minden önrágalom
jobb őszintén, jobb szabadon
nem kell így már a csodás hatalom
elmentél te is, miattad sem hazudhatom
béklyóm.

Ami maradt, ami ideragadt bennem még egyetlen
verseny inkább, furfangos szellem
kinevetem csendben, el nem enged még
nem is akarom, mert ezer lánggal ég
bennem a vágy, hogy legyőzzem és ekkor
lehetek hát több, mint bárki és bármikor
nem kell tudnod, nem kell értened nem számított soha
hazudtam ezt is, mint színházi kaloda
mi csak akkor szorítja csuklóm
ha elhiszem, hogy amit játszok, az a valóság
holott már régóta tudom és ordítom
hogy álmomba ragadt álmaitok emlékezete
ez az egész világ csupán
és minden úgy, ahogy egykori látomásom
hiteltelenül a hóba rajzolt
fekete-fehér lámpásomban látom
kibírhatatlanul végtelen színű lángjain keresztül
ahogy újra és újra kezdődik minden
és mégis egyre biztosabban
álmodom, hogy lelked itt mellettem ül.