Ahogy elképzellek képtelen vagyok megállítani forgásod
ahogy gyerekkoromban szemlehunyva az almát - az pörögve lerágódott
rólad most piros ruháidat bontja le ez a titokzatos erő
és én itt állok, földbe gyökerezett lábakkal élő
szívvel, de mégis repülés közben találkozva veled
és tudom, hogy azokat csak hanyagságból magadra vetted.

De engem mégis izgat, hogy hogyan lehetséges az
hogy egy szóban majd, amikor itt vagy, összefoglaljalak
és ekkor megszólal itt a szokásos belső hang
miszerint hallgassak inkább, ne menjek neki újra a falaknak
csak sérülés lenne, vaktában kilőtt betűkből
nyakláncot nem fűzök neked mégsem könnyekből.

Hanem akkor várok inkább, valami felhőszakadásra
ami lemossa rólunk távolság porát és szempillantásra
tűnünk majd egymás ölelésében éhesen el
közvetlen azután, hogy - mint vízesésbe lépve -
a világ elől ez az őszi eső kedvesen magába nyel.