hihetetlen szélcsend süvített
végig a morajló tengeren.
megdermedt egy bosszús hullám,
melyben újraálmodta magát a lelkem.
tükrös szoba volt a lét bennem,
szemlélve magamat - aludtam el
a bőrünket összeolvasztó napfényben.

szilánkjaira hullott egy szív-alak,
elvesztette hát fattyú gyermekét a nap,
hogy komoran derengő éj köszöntsön ránk,
levethessük megszürkült ruhánk,
akaszthassuk idő fogasára - némán,
s elmerengjünk ketten, kétkedőn egy bárkán

-

ringatózva higgyük ugyanazt egyszerre,
mindketten érkezve ugyanazon helyre,
keresztúthoz, mélyre szegett fejjel,
várakozni, míg egy új test meglel.

-

bűnbe esni vágyom, nem elég egy vétek,
kísértsenek hát a kérdezett miértek,
hogy szárnyak nélkül vakon, de mégis repülhessek
minden kísértésed áldozata legyek.

emelkedjek szótlan felhők közt a napig
legyek újra vérző, verő szív egy percig.