lehet, hogy túl régóta semmilyen ez az egész érzés idebent, és nem maradt idő elvarrni minden szálat feléd, vagy inkább hozzád, ami kötne talán csak egy rongy és most ereszkedem le, de nem kötél és nem ideg - semmi sem ez az életbe zárt aprócska kétely, inkább csak a nevedet kiáltja és ráfesti minden házra - közeledő alakra, csak hogy arca legyen a vérnek és formája a végnek, míg a gyertyák elégnek, gondolatokat ébreszt a fagyos hajnali séta magamban - ébredni kénytelen minden, talán csak rombusz alakban lehetséges a létezés, ami a végtelent istenítve tanít szeretni, hogy sajnálni ne maradjon időnk, csak rettegni az álmoktól és a várakat magasra húzni, ugye hogy már te is tudod, hogy nem maradt csúzli ablakot lőni és gyerek lenni belül, se kívül nem talállak, mert a ráncaimban lefestett apálynak előszele sem ért még el, csak tolulnak kifelé ezek a savas könnyek, hogy letöröljem, nincs merszem csak remegek inkább, mint hogy hozzád bújnék, meleg vagy, mert vérzel még - álmodsz még - szenvedsz még, nem csapolhatom le életed, még így gondolatok nélkül sem szerethetlek, hogy kiáltsd nevem - nem várhatom, hogy vétkezz helyettem, talán csak a mérget kereshetem benned, hogy helyettem vedd be - túlzás lenne, hát itass meg, altass el és döfd olyan mélyre szíved szívembe, ami már annyira fáj talán, hogy gyönyörré változtatja ezeket a rémes álmokat, amiket a nappalok helyett kell átélnem nélküled, ezeket a képzeteket és csodákat - mert itt állsz valahol a fatörzsek sorban nőnek, közülük - a homályból - talán soha nem lépsz ki, csak figyeled, ahogy itt ezen a tisztásnyi életen vonaglok, mindent összevérzek, undorodni késztetem a járókelőket, hogy dobjanak egy forintot, talán tényleg csak ennyit ér, egy fillért sem - semmi pénzt ez a múlandó káprázatban tükröződő napfényben rohasztott, erjedésnek indult és elvadult élet, rózsafák alatt, töviságyon alszom - veled álmodom, ha megmozdul a föld - tehát reszketek, hogy jössz, hogy rám találsz, mert ha megszólítanál - megsemmisülnék a szemedben és a hang-árnak ellenszegülve állnék fel, -tápászkodnék mivégre jöjjek el újra, mint visszajáró lélek, hát hogy boldogítsalak, ha nem kéred? hogy akarjak jót, ha nem féled hiányom, ha nem keresel, csak figyelsz, ami valószínűleg csak egy félelem inkább, mint ezek az egyszerű szavak itt fent, húszféleképpen felcserélve - mert nekem csak ennyi van - ez kell hogy ismétlődjön, amíg ez a spirál a végtelen mélységig szűkül majd, és akkor meg kell érintened, hogy kipattanjon - kirobbanjon belőle az élet, mert ha nem leszel ott akkor... akkor tényleg el kell vesztenem mindent és benne téged. hogy ne legyen minden szavam ugyanaz, vagyis te - rád kell találnom. hogy ne legyen minden olyan mint te, hogy lássak mást, hogy kinyithassam szemem, rád kell tekintenem, csak egyszer pillantanom, hogy kiszabadulhassak, csak be kell jönnöd a cellámba. akkor már elhajíthatod a kulcsot, túl a rácson, akármilyen messzire - mert akkor - ha ott vagy már - megszűnnek a rácsok és eltűnik ez a cellányi élet, mert a világ vetemedik újra meg, és én végre felegyenesedhetek.