holnap majd megbeszéljük, hogy milyen alaprajzokon kezdünk új életet.
én és magam ülünk majd az asztal két végén, köztünk traubi-álmok
pukkannak, mint ahogy a terveink is csak születnek s majd elvetjük őket.
belefoglalunk téged is, mint megszerzendő bárány, mert éhes farkasok
lettünk, míg vártuk, hogy kinyisd a rácsot, belülről, mert kizártál minket,
mint ahogy mi is minden álmot és feketére festettél egyetlen okot
arra, hogy most itt ülünk és majd halálig kutatjuk a lehetőséget,
hogy felbukkansz ott, hol nem kerestünk, és elaltatsz egy apró pontot
itt a lelkünk szín-fehér sötétjén, hol a hallgatás fájdalom és képzelet.

képzelheted... mennyi a megannyi és hol ér véget a sok.
hogy életszirmokat hullajt a séta, miközben unott angyalok várják sorukat,
hogy ejtőernyőjükkel ülő helyzetbe ereszkedjenek mellénk,
ide a földre, tenyérnyi rétre vagy gallyak közé,
mert csapda inkább a valóság, mint kihegyezett figyelem és szeretet.

hús-szagú inkább ma a képzelet - képzelheted.
és rabsággal átszőtt tisztavizű arckép ebben a jéghideg forrásban.
a hét világ valamelyikében, de inkább mindben ott vagyok veled.
hogy elrejtőzzünk, most kilépek hát minden fényből
de így árnyék sem lehetek...