▬Z. Pál Tamás

ha

és mindenek csodájára jár most mindenek kabát nélküli
rengeteg erdejében lakó hívatlan vendégsereg
benne lakom és benned alszom el, ha szenny mocskolna
benned tisztul meg, ha önmagadban hinnél
benned valósulhatna meg
ha ismernél - ismernélek.

vihar van egy hajnali tavaszban
és keresetlen szavakban

fáradhatatlan

azt a leltárt végignézve ott azon a kiakasztott táblán
talán merengenem kellene inkább, mint gondolnom
valamire - némán. hiszen csalfa remény csak a napfény
éretlen almák gurulnak lábaim elé, itt állsz tehát
velem állsz ellen ennek a viharnak
(közben persze megfognám kezed) - hagyd hogy az legyek
mi nekem vagy te - itt egy szótlan virágszirom
ott egy elgörbült időkerék rengeti meg a földet
hogy nyomorból emeljen ki minden kincset
hogy nyomozzon is egy kicsit - fáradhatatlan lelket
adott nekem akkor egyszer valaki
most nem tudok élni benne
mert csak köréd tekeredik és felsérti nyelvem
minden szó, mi miattad ébredt fel
innen hangzatos a szónoklat
onnan talán kihátrált minden akarat
csapatosan vándorlunk így most
csapatban pusztulunk el, mint a madarak
kelepcébe csalt a véletlenszerű fuvallat
most mutatom én az utat.

hadd írjam le

most is itt ülök még, ahonnan ellöktelek magam mellől. a billentyűk közé ragadt érzelem-morzsákat keresgélem, megízlelem a vágyat, aztán kihajítom bárgyú kedvemet az ablakon. mosolyomat ragasztom számra, hogy megismerjenek még szomszédaim és üres nevetések közt sírdogálok egy picit, hogy elhitessem magammal mindazt az elmúlt egy évet, amit magam mögött hagyni nem volt nehéz, de a mában élni üres érzésekkel tölt fel, mint egy rongy, most rángat a szél.
te ott, abban a távoli városban ugyanazt a hóesést látod talán. végletek nélkül létezel és nyugalom vesz talán körül. a neked címzett küldeményeim, azok az érzelmi bombák mind visszaérkeznek, felbontatlanul, hogy aztán arcomba és tudatomba égve érjék el, hogy álmatlanul forgolódjak csak.
egy évvel ezelőtt talán végigcsináltad ugyanezt és akkor én zárkóztam be magamba, hogy megoldjam és megválaszoljam ezeket a kérdéseket, amelyeket úgy szerettem volna elmondani, hogy a kezedet fogva, szemtükrödben magamat felismerve mondom el őket.
nem hagytam semmit magam mögött és te is elfelejtettél talán.
erről a szigetről mára már ezer és ezer kis palack indult el feléd, valahova a távolba. talán egyszer megkapsz majd egyet és kinyitva talán nem hiszed úgy, hogy semmitérő vagyok, ahogy én gondolom most magamról.
az hiányzik csak; az a szikra, ami akkor lobbantott fel és most kiveszni látom - ahogy magamat is elmúlni és szürkeségbe takarózni, átalakulni egy végzetes jövő számára, ami most is bőröm alá kódolva várja, hogy úrrá lehessen rajtam. tenger ez, végtelen és hánykolódom most így egyedül.
hadd írjam le, ne mondj semmit, csak hadd adjam át, hogy tudjam, hogy tudod..
kiég lassan az összes izzó és öngyűlöletbe kell, hogy csapjon a kedvesség, amivel ölelem a vágyaimat.
elmúlik ez az év is, elmúlik mind csak üresen tátongón és vadul akarja a következő zuhanást, hogy lássa arcom és bűntudat mardosson, mint megannyi emlékemben élő sokezer arc, melyekben kerestem az igazságot és nem találtalak téged.

akkor rímtelen üvegcserép vagyok

kúszunk akkor együtt a gazban?
(térdig ér az a felhő ott, nézd)
ugye te is megkóstolnád azt a gyümölcsöt?
(soha sem voltunk bűnösök)
ugye mindannyian tudni szeretnétek?
(soha nem léptetek még egyet sem előre)
nem akartad tehát soha jobban!
(el sem hinném, hogy akartad valaha)

képtelenség lenne hazudnom most. arany egek szakadtak a markomba, na nem mintha úgy lenne, mint soha, de azért mégiscsak könnyebbség így, innen és úgy, ha nem hiszünk el semmit, senkinek. felvérteztem így hát magam minden válasszal, ami a semmittevő csőcselék ellen még talán megvédene, de ellened és szemeid elől semmi sem, úgy hiszem, semmi sem véd meg.
talán azért, mert érzésekkel közeledsz, talán azért, mert van még hited abban a dologban, amit kimondani ugye nem szabad.
nem lesz szerelmes az ember soha, még csak játszani sem mer. egy idő után semmi sem történik majd, hiába hívogatom az ezeregyszer is megidézett szellemeket, rólad daloljanak, ne másról. most őrült meg tehát minden.
rímtelenül újra. semmi értelme, de nem érdekel senkit.

hallgass

nincs most akkor itt olyan hallgatóság, ugye
aki nem kérdez csak issza, mert üres
a világom, és nem lenne kényelmes
ha visszanéznénk egy-két századot
abból, amit hazudni is könnyű lenne
de letagadni még könnyebb
és nem fájhat semmi, ha átlátszó lelkivilágunkat
magasztaljuk csak - semmiség a perc
és órákat ülni tétlenül is ugyanaz az érzés
hiába erőlködöm - most ketté szakad minden tagom
most akarom - most akarom.

válasznakse

színtelen várakozás és egy csepp élet
elmondott színekben és alaktalan formákban élek
az ad vonalat, ami kifestené a látóhatárt
az dalol csak igazul, hisz nem vártuk soha
nem tudtunk elmenni mellette sem
így vagy úgy találtunk rá csak
a fagyban feküdt, félholtra verve
angyalszárnyakkal lélegezte be a fagy
kelyheiből azt a mérget, mit kiöntöttünk
a világnak, hogy okuljon a mából
mert a förtelmes hangzavarban születtél
te is, hogy eltávolodj csak az éltetett
csak az mozdította el fejed, mi igazán
nem érintett meg senkit

ha tehát gyorsabb iramban zuhannak a kockák
és létrán ereszkedik a kedv
akkor nyomhatom meg azt a gombot
és akkor az őrület vezeti majd kezem
mert látom ott azokat a lyukas
éveket, foghíjas akaratot
és igazad van - semmit nem tehetek
de sodródni őrület csupán
nem kegy vagy sors - csak nyugtalanító
egyszerűen ennyi nem lehet az élet
nem lehet semmi sem - csak várok akkor is

mert nem irányítani akartam, csak látni
és érteni, ha már így állunk
de meglátta ő ott és amit mondott
igen. elhiszem, de nem akarom átélni
mert a tudat mindig jobban fáj,
mint a valóság.

pulzáló sártengerben vágok most rendet
mint akkor az a szent,
de ez majd bezárul, mikor átkelnék rajta.
mert ugye nincs már csoda
csakis az álmaimban élhettek.

hogy ha úgy

itt állok és várlak a hajnalban
együtt vagyunk a szavakkal és a csapokat elzártam
együtt a félelmeinkkel és véges csak a határtalan
mert a csendes végzetes semmiség most a kedvesség
és csacska szavakat mormolok markomban egy pillangó
elengedhetném

hiába

postás lélek vagyok. elviszlek most, mert üzenet vagy.
útközben elfáradhatok, akkor részeg lehetek, ha hagyod.
mielőtt lefekszünk, beszélgetnünk kell, mert fáj majd a fejem.
az ébredés legyen gyönyörű - keljünk a nappal.
a másnap is csak derékba tör, kérlek ne menj el.
én viszlek - ugye tudod - tenyeremen, vagy a zsebemben.
le kell, hogy térjünk az útról, nem hagyod, ugye?
kérlek maradj mellettem, ne ébressz gondolatokat másokban,
ne okozz bűntudatot és ne hagyj levegőt venni.
a bűzös ködfoltoktól távolíts el messze.
inkább én ülök a zsebedbe.
inkább én leszek üzenet - vigyél te.
harcolj meg velem - ahogy én harcolok veled.
nézz mélyen aztán a szemembe, kérlek légy postás.
vigyél világgá és kürtöld szét nevem.
maradj itt, maradj kérlek itt velem.
inkább ne is induljunk most el
csak szeress belém - emelj fel kérlek
mert úgy érzem most, hogy nincs is nekem
semmim és senkim nincs nekem
de talán csak lelkem - az sincs nekem
postás voltam, az ég és a tenger úttörője
senki voltam, ma ugyanúgy azzá váltam
ami miatt a holnapba löktél és továbbállsz
tovaszállsz pillanat - megszakítod azt a kört
mely mutatta az utat, postás vagy
mindig is az voltál - ne add kezed
csak csendesen érezd azt a tüzet
idebent vagyunk, magunkban cselekszünk
végezetül mondd meg kérlek
mondd meg nekem - mi a nevem?
mondd ki, hogy mi lettem
mondd ki, hogy átváltozott bennem ez a düh

látod, így laposodik el a táj és mereng a tavasz
megmerevedik hát kezem, megkövülök benned
távozom a csatornákon át, ugye szúr a nevem
ugye fájok még, ugye undorodsz már tőlem

add meg hát, add meg hát, hogy legyek
hogy ugyanaz lehessek, mint te
hogy újraszülethessek - nemtelenül s bénán
hogy együgyű legyek - szerelmes de némán.

függő

egyetlen szóban mondom akkor el. egyetlen képet festek, rajta leszel. benne leszel. bennem leszel, hogy élj és éljek. veled álltam helyt. veled kérleltem a borzas kutyákat, csaholjanak a világnak - egyetlen dalban mondják el, mit érzek és érezzed te is, ugyanazt a kételyt és ugyanazt a fel nem vázolt hirtelen szépséget, amely egy mozdulatodba rejtve nekem esett, de nem láttam - átestem magamon, szerettelek, hogy szeresselek most is, előkészítettem az utamat, becsomagoltam minden lényeges holmit, cigarettára gyújt a nap és rám fújja füstjét, hazudnék, ha élni lenne kedvem, de ha függő lelkemben feldalol az, mit te is előre jeleztél, akkor érzem igazán, hogy kérdezel és válaszolsz és gyakorta hirtelen kerít hatalmába a félelem. én is rágyújtok tehát, hogy eléd állhassak és eltakarjon akkor mégiscsak a füst, amit nem hinném, hogy látna bárki is, de ígérd meg - kérlek ígérd meg, hogy nem maradsz ugyanaz és más leszel, ha meglátlak életre kelsz, ha hozzád érek, mert hinni az érintésben az egyetlen álmom most.

oda

vissza vissza a csillagokba
sehova sem csak oda
semmilyen szárnyakon
csak csúszva-mászva
szerelembe zárt méhek közt
csak úgy csak oda.

akkor most

szavakon keresztül sütött a nap akkor ott. zenére álltunk be a sorba. érzések keveredtek össze emlékekkel. hihetetlen kérdésekbe rejtettük el önmagunkat és átláttunk minden felhőn, mert ott helyre került ezer tájkép. végleges formát öntött a gyönyör, mert nem volt semmi sem, ami odaállt volna elénk és nemet intett volna. hiszen szavak nélkül is üres lett volna az éjszaka és szavak helyett is egy maradt csak, mi világló tengerbe vetette magát - értünk. hiszen nem kerestük azt az életet a másikban, ami kellett volna nekünk; nem kerestük azokat a mondatokat, amelyek ott lebegtek tegnap előtt még. csak elmondtuk, ami ott élt belül, elmondtuk és elváltak útjaink, hogy együtt maradjanak - egy felé folytatódjanak és ne várjon ránk senki, egyedül is hihetetlen maradhasson a sors. együtt maradtunk - egynek kellett lennie mindennek és a nevetés mögött akkor is ott volt benne a félelem.
de csak én rettegtem. csak a saját rettegésemet láttam - míg ő érzelmek elől menekült - én beléjük menekültem, de ugyanazt kerestük - ugyanazokat a szavakat, és ugyanazokat a mondatokat folytattuk. tükrök voltunk. akkor tükrök - most képek.

(.)

(szennyből az angyal)

elsikkasztott

értetlen álmokba vegyült tömeg
porlik talpam alatt minden öreg
fában lakó bölcsességből táplált
akaratban született és megtalált
elhitetett tanítványban kifejlett
hirtelen és gyenge kezdet.

talán az volt a jel
talán semmi nem is úgy indult
ahogy kell
talán el sem kezdődött
és nem is hitted el.

és akkor talán nincs is szó
nincs a falon óra
nincs több elsikkasztott és jóra
nem érdemes tett sem
nincs többé semmim sem.
nincs nekem.
nincs.

vagy semmi

törekvés.
töretlen ívelés.
hajthatatlan csalódás.
bizonyosság az üres lélek tisztaságában.
hit a harcban.
harc a hitben.
vagyis semmi.

adj még

csodálatos tekervényes hipnotizőr bamba nőkben
szerelmes virágcserép a fejre - nem láttalak
mikor jöttél újra hozzám a zöldellő kertekben
éreztem, hogy megsimogat a látvány, imádat
vezetett el idáig, mert vártalak, hogy szólj
nincs ugyan semmim, mivel lerajzolhatnálak
hát adj még egy percet és ne úgy hajszolj
mint évezredek kegyeltje - csak vonaglón.

meglopok minden világot

talán nincs is vége soha annak a táncnak, amiben lépünk
talán soha nem lesz egyetlen perc sem, amit élhetünk
talán soha nem lesz igaz semmi abból, amit eddig hittem
talán nem is érem meg a holnapot - végtelen hitem nélkül.

nincs itt semmi sem
nincs itt senki sem
nincs itt senki nekem
nem vagy itt te sem velem
hiába kutatlak
mindent elvesztettem.

éltet még valami nyomasztó bűntudat
éltet és eltakar, hogy újra hazudhassak
hogy élhessem ezt a semmilyen és kegyetlen évezredet
hogy virágot adhassak át, majd eltapossam
hogy mosolyt csaljak arcokra
majd gyilkossá válhassak újra
és ellopjam a titkokat
meglopjak minden világot.

megtorpan most egy átok
pillámra porszem hullik
bőröm szürke fényt érez pórusaiban
semmivé foszlik talán a kegy
és most elültetem újra a lelkemet.

szennyből ébredek majd reggel
mikor minden fehér felkel
minden kérdés megtelepszik újra
a válladról szólok majd vissza
hogy hadd lehessek múzsa
de öntelt semmiség csak a lét
öntelt kielégülés a halál
halott önteltség a tett
és őrület a szerelem.

hirtelen

göcsörtös utakon csörtetek
(álmomban meglazítottam a csavarokat)
jártam minden mélyben és magasban
jártam a végtelen mellett, de vissza kellett fordulnom
hogy még egyszer utoljára megnézzem a múltat
aztán persze befordult a világ és kibukott a szó
hogy apró sejtekben áramlik csak tovább
a szerelem és a csoda sem mindennapos
hirtelen jutott csak eszembe egy mondat
most megőrülök inkább
mert szembenézni az asztalommal
bizalmatlanságot kelt bennem
magammal szemben és a vétkes lelkemet
borítja sárba
kit érdekel.
hanyatlik már az erőm
hanyatlik minden, ami vár
hanyatlik a láng és dacolni nem mer már az érzés
minden jégveremmel - ebben élsz te is
csak hirtelen nem tudtam elmondani
hogy miért is kellett megszólítanom
miért is kellett rád csimpaszkodnom
hogy erőt adj, hogy megsegíts
hogy elhidd végre mindenem
hogy kialakuljak és én is elhiggyem
hogy úgyahogy létezem.
mert akkor ilyen a szerelem
mert kéretlen
szitaszövetű, alaptalan és őszinte.
de éget
és most elégek.
és ha elégek, nem lesz semmi sem.
szemem nem látja a világot
megszűnik hát minden.

reményeinkben fürdött

nincs is olyan messze.
nincs is olyan közel.
határtalansággal kecsegtet a reggel.
kiterjedésem városok és dombok közt
lakik valahol és nem is hiszi.
édesen álmodom a világot
hogy ne ébredjek tavaszra, csak fagyra.
közönnyel gondolom át a kérdéseimet
mielőtt elrejtem mindet egy dobozba
szekrénybe zárom
lelököm a hegyről
(gurulunk együtt)
nem félünk semmitől.
se ő se én.
mert megteremtettük már többször is az embert.
játszottunk a hóban. bámultuk a tengert.
a hullámokban haldokoltam, mikor megszülettél
és mikor meghalsz, akkor emelem fel fejem
most egy levegővel tartom magasra a kezem.
csak a mától és magunktól
akartuk újra azt a kelyhet elemelni
onnan, hol megannyi bűn készül születni
most kimúlik ezegyszer mégis a tudat
és megálmodom még egyszer álmodat
mossa kezeit most mindenki drága egyetlen
mindenki bezárva ül a réteken
hol álca csak a napfény.

reményeinkben fürdött akkor az a lény
s most hazugságainkból építi újra
(arany hajadba fonva)
minden szavunkat, ha mámor is
csak távolról figyelte
hogy megy tönkre minden ritmus
minden törekvés csak akaratlan himnusz a véghez
értetlen állsz most te is.
mi is az az isten és hol lakik, ha nincsen.

lyukakban turkálok és aranycseppeket keresek
hogy kirakjam belőlük a mosolyod
de halvány fényben látatlanban cseréltem el
a homokra az aranyat és most mosolyod
nem fakad, de kezeim közt folyik szét
minden, amit teremtettél
azzal, hogy megjelentél és nem tudlak feldolgozni
(mert nem lehet azzal élni belül, aki rád gondol)

ha lenyelsz

dermedő merengésbe zárt könnycsepp vagyok a szemedben
csatornákon sodort az ár idáig, és most napfényben zuhanok
halálomban keresem a vigaszodat
megkönnyebbülés vagyok a kérdések közt és a fájdalmas éjjeleken
feltörő öröm lehetnék, de te csak hallgatsz, ha kérdezlek
fájdalom vagyok tehát, izzadságos és sós, ha ízlelsz
válasz nélküli és zuhatag, ha lenyelsz
megismertem a vágyat, ahogy megsemmisültem benned

majdnem

csak egyszer írtam szívből, csak egyszer szerettem.
egyszer sírtam önként - majd örökre elvesztem.
most sem merek szólni, félve kaparom a falat.
minden reggel arra ébredek, hogy feladtam egy álmomat.
ma is elvesztettem egyet - felnőtt leszek, senki.
eladom a lelkem - nem marad már semmi.
lázadni szerettem volna, de nem bírtam tovább.
lehajtottam fejem és hallgattam imád.
majdnem elhittem, hogy segíthet valaki
úgy élek, hogy elhitetem mindenkivel - nem nehéz szeretni
de viszolygok magamtól - a jövőtől s a mától
ne nézz rám, eltűnök éjfélkor.

hunyorgó tükrök

húzott arany szívvel élni szent berkekben zabálni a fényt
latolgatni a következő lépést a semmiségek közt szétszéledni
üres lélekkel ébredni a tegnapra, és nem állunk már soha meg.
rohanvást lépni tovább, vissza előre, megtisztult hallójáratokban
kapirgálni a szabadságot egy dombról lekiáltani
népnek, embernek és kevéshez szólni az üveges törvények
kelepcéjébe zuhanni a majdnem megmászott csúcsokról
áttörő hanyattvágódások közt megöregedve látni
a saját halálodon röhögsz, saját magad mellett ébredsz
saját önnön benső valóddal fekszel, de minek
képzelsz, ha te sem vagy az, amit mutatsz
magadba zuhansz - szavak nélkül veszted el a fejedben
raboskodó pillangók közt fulladozol
repülj.

most.

zuhanj. holnap. ébredj - fekve maradni, szent dolgokat képzelni
gyönyörködni a hunyorgó tükrök közt önmagadba vetett hiteden
nem szégyen, de nem is maradsz itt.
csak ő. csak ő. körbezárult, a kör bezárult.
hunyorgok én is, hazudtam én is. hiába a visszatérő közhely
sorozatos tépelődésben merülök el
magamba zártam, magadat féltettem, téged akartam - hirtelen csapatokban
kerestem a térdelőrajt pillanatában elvesztem
mert mind, aki ott volt azt hitte elrobbant
de én estem csak hátra,
szabad rétek virágai közé zárva
végtelen imádságba - félkemény világtalanságba
féktelen akarat zabolázza lovamat, csillagok közt láttalak
hogy simogassalak, ha tenyerem szöges vas?
hogy becézzelek, ha nyelvem érdes korbács?
hogy szeresselek, ha szívem tegnap elvesztettem?
hogy akarjalak, ha lelkem szürkeségére ébredtem?

csak vonal - egyenes szál - tűz lobbant
szalmalángból orkán csapott rám
tenger vize hűsítette csodáinkat
szelídítette páratlan kékség csak a messzeség
ott is ugyanúgy perzsel az arany nap
és zilál a fertelmes vadászat.

keveset szólók közt

kérleltem minden igaz esőcseppet, a többi elkerült
kérleltem a jeges szelet, hogy hagyjon magamra
most sikerült magányba zárni a vallomást
sikerült kinyitni minden ajtót, hogy mélyebbre zárkózhasson
az ördög vitte el a kedvem, minden nap csak keseregtem
hová lett a bölcs és lassú halál
minden nyomomban omladozó falakra talál, aki követ
nincs amúgy sem senkiben annyi irgalom, mint abban
a kőben, mi rám zuhanva vette el lelkemből
a fájdalmat és a haragot.
most magányba zárt. most megannyi bájt hittem el benned
megannyi üres és hitvány szónoklat után
kérdezett remény és felelős harag előtt
hiszek abban, amit teszek és hiába minden árny
hiába minden kérdezett remény;
kereslek, míg élek - mit hitem oltott belém
igazat adok annak a hangnak, mi megmutatta, hogy merre induljak
bár őrültnek tart minden és senki nincs mellettem
tudom, hogy öröm a magány, ha nem te vagy velem.
talán üvegfalú jeges lehelet lettem
nincs most testem
csak keveset szóló madarak közt
lelem meg fejvesztett szerelmem

talán soha

ha azt állítom, hogy nem kereslek minden álmomban
(tőr szúrja át) mellettem állsz és érzem az illatod
(jégverem fullaszt meg) és csak nézel, sugárzik tekinteted
(erőm fogytán talán) életem hirtelen vált kékre
(de talán soha nem hal meg) tekints fel az égre

válaszolatlanul

fényárba fulladt madarak tetemeit halásztam ki reggel a patakból. csekély értelemmel töltött fényképek vigyorogtak vissza rám. silány és foghíjas temetőkben feküdtünk hamvadó ebek huszadrangú ugatásával fűszerezett nyugalom partján. ellökted kezem, válladat vontad. kérdőn néztél aztán, hazudtam-e. "mindig " és örökké volt a válaszom. de csendben maradtál, mert tudtad, hogy hazudtam megint. illatodba burkoltam a lelkem. torkomban izzottak a kérdések és egybeforrtak a tieiddel, mert válaszolatlanul tükör előtt ülni, tökéletes teljesség ajándéka.
most elutazom. ezer mérföldekkel arrébb ébredek kertedben.
hideg ablaktáblának nyomom arcom, várom, ahogy peregnek az évek és titokzatos szerelembe zuhanok. partok nélküli folyamban fuldoklom, és vonz magához a mély. üres sebek. hiánytalan akarat és képtelen szavak bástyái közt töltöm ezeket az éveket. mert magamban kereslek, de csak hibákra lelek és kérdésekre.