Hiszékeny fonákján a világnak
tébláboltam vakon egy imának
próbáltam hinni, hát
vastag hamu borítja most
mindenfelé a mezőt.

Bokáig süllyedek ebbe az ingoványba
itt. Kincset vadászva
válaszra várva
valamiféle kétségben
és fényes sötétségben.

Gyöngyöt hozott lentről
morajlón áradó
szertelen hangzavar
lábaim elé terítve
aranylón tükröz
egy arcot az avar.

Nem emlékszem a zuhanásra
kettő lépésre állok még
de nincs újabb hártya
mi rejtene, míg rám szakad az ég.
Meztelenre vedlett
feslett lelkemet
áldozom vakon.
Nem fáraszt a szó
és bár fájhat így dalom
mégis tudom, hogy jó.

Borongón ébresztett
ténybe zárt hazugság
hogy fessem le még egyszer
az elillant csodát.
Vágytam álmot
bűntelen kalodát
hazudtam múltat
és igaznak hitt szobák
kulcsával matattam
nyitott ajtókon
hagyott véletlen szótagokon.