azt a leltárt végignézve ott azon a kiakasztott táblán
talán merengenem kellene inkább, mint gondolnom
valamire - némán. hiszen csalfa remény csak a napfény
éretlen almák gurulnak lábaim elé, itt állsz tehát
velem állsz ellen ennek a viharnak
(közben persze megfognám kezed) - hagyd hogy az legyek
mi nekem vagy te - itt egy szótlan virágszirom
ott egy elgörbült időkerék rengeti meg a földet
hogy nyomorból emeljen ki minden kincset
hogy nyomozzon is egy kicsit - fáradhatatlan lelket
adott nekem akkor egyszer valaki
most nem tudok élni benne
mert csak köréd tekeredik és felsérti nyelvem
minden szó, mi miattad ébredt fel
innen hangzatos a szónoklat
onnan talán kihátrált minden akarat
csapatosan vándorlunk így most
csapatban pusztulunk el, mint a madarak
kelepcébe csalt a véletlenszerű fuvallat
most mutatom én az utat.