nincs is olyan messze.
nincs is olyan közel.
határtalansággal kecsegtet a reggel.
kiterjedésem városok és dombok közt
lakik valahol és nem is hiszi.
édesen álmodom a világot
hogy ne ébredjek tavaszra, csak fagyra.
közönnyel gondolom át a kérdéseimet
mielőtt elrejtem mindet egy dobozba
szekrénybe zárom
lelököm a hegyről
(gurulunk együtt)
nem félünk semmitől.
se ő se én.
mert megteremtettük már többször is az embert.
játszottunk a hóban. bámultuk a tengert.
a hullámokban haldokoltam, mikor megszülettél
és mikor meghalsz, akkor emelem fel fejem
most egy levegővel tartom magasra a kezem.
csak a mától és magunktól
akartuk újra azt a kelyhet elemelni
onnan, hol megannyi bűn készül születni
most kimúlik ezegyszer mégis a tudat
és megálmodom még egyszer álmodat
mossa kezeit most mindenki drága egyetlen
mindenki bezárva ül a réteken
hol álca csak a napfény.

reményeinkben fürdött akkor az a lény
s most hazugságainkból építi újra
(arany hajadba fonva)
minden szavunkat, ha mámor is
csak távolról figyelte
hogy megy tönkre minden ritmus
minden törekvés csak akaratlan himnusz a véghez
értetlen állsz most te is.
mi is az az isten és hol lakik, ha nincsen.

lyukakban turkálok és aranycseppeket keresek
hogy kirakjam belőlük a mosolyod
de halvány fényben látatlanban cseréltem el
a homokra az aranyat és most mosolyod
nem fakad, de kezeim közt folyik szét
minden, amit teremtettél
azzal, hogy megjelentél és nem tudlak feldolgozni
(mert nem lehet azzal élni belül, aki rád gondol)