▬Z. Pál Tamás

maradék darabokat szaggatok

maradék darabokat szaggatok, kanalamat vízbe mártom,
[sohasem jajgatok]
élet vizébe mártogatott lábszárak összezárt térdei közé feszült az idő,
de nem hozott kétkedő személyeket az út, min jártál,
pont ezért nem tanultál és semmi újat nem láttál.

hitted a jót és kerülted, mi gonosz,
de eljött érted is a megváltó kísértés újabb kor hajnalán,
mint gondoltuk, hogy jönni kell, ha rossz.
és jött is az, de nem is láttunk már talán
egymás szemében semmit, mit elfedne a kosz
[sohasem jajgatok]

ezért nem hallod, ha fáj nekem a test és meglesett egy est
mi nálad talált, karjaidban, drága félelmem
a te karjaidban töltöttem egy éjt, és nem voltam rest
leírtam, mit mondtál, most tanulom, és nem felejtem
hogy varázslatba bújtattál pár csodát
[tudtam mindig, hogy hazudsz] 

ez is itt maradt, életérzés-morzsa, gyúrok belőle valamit
és elmondhatom újra, hogy letettem magam mellé egy pohárnyit,
ami valójában láthatatlan és semmi, de mégis ér annyit,
hogy elmondd róla, elhiszed-e, legyőztelek most
[hiába mondod, nem változtam semmit]

miért álmodom minden éjjel rólad? [nevetsz rajtam] álmomban tudod, hogy védtelen vagyok, és nincs semmi titok kettőnk közt. álmomban ezerszer lelepleztem magam. nappal saját rabom vagyok.
gyűlöletesen gyönyörű álmok.

nem beszélünk semmiről. csak magunkról beszélünk. nem takarjuk el a lelkünket, csak még egy lelket taszítunk magunk helyett feledésbe, mert mi nem tehetjük meg, hogy nyom nélkül tűnjünk el ebből a pocsolyából.

semmit sem ér a jövőnk. örök éretlenek vagyunk.

és ma újra ott voltál a tudatom peremén, valahol abban a korhadt kéregben - előpattantál, újra az ujjaimba szöktél és elővetetted velem telefonomat, kommunikációra kényszerítettél, és én üzenetet ütögettem, szültem az éterbe, hangtalan sorokat, nem hallva semmit, csak üres dallamokat. próbáltak ujjaim titkos közleményeket rejteni a sorok közé, valamit. egy morzsát. amire később hivatkozhatunk, amit később letagadhatunk. és te is úgy fordíthatod majd, ahogy akarod, és ha jól fordítod, akkor úgy érezzük, hogy célba értünk - a vágyaim és én. 

de nem így lesz. mert megérted és épp ezért húzódsz messzebb. titokban szenvedünk mind a ketten. te tőlem, én tőled, de mindketten másért. fölösleges tragédiákat ültetett belénk a születés. anyánk vétlen végzettel szülte meg magzatát, képére formálva engem s téged és én hálátlan mondom most a te és a mindenség szemébe, hogy nem kellett volna. nem kellett volna ez a felhajtás, hisz úgyis vége lesz és nem kellett volna az öröm sem, mert csak jobban fáj, csak jobban fáj így a rossz. és az a rossz, most igazán az. félek tőled. és félek tőlük is. félek mindentől. szabadíts meg. ölj meg.

ömlengés, agytalan szamarak a beteg szurdokban, bandukoló lelkemben vájkálódó madarak, karmok a hajamban, meg itt-ott megbúvó erőtlen nyögdécselés akar kéretlen semmiségekbe burkolódzva elmenni magam mellett, amikor te sem leszel már és akkor mi együtt, ő meg én, meg mindnyájan meghalunk egy sorsért, ami talán jobbra volt érdemes. talán nem kellett volna hinnem bennem, talán el kellett volna temetnem a gondolataimat, mielőtt megszült a holnap.

Naplózott érzelmek dagadványában vergődött akkor ott az a lény. És akkor elment mellette valami, ami mindenkinél nagyobb és betegebb volt. Ő csak kérlelte azt az árnyat, próbálta megragadni, de sehogy sem bírt feltápászkodni, hogy utána iramodhasson. Belém kapaszkodott hát, miközben bambultam bután, és Ő lett az én árnyam. Az én egyetlen saját, személyes betegségem. Nem lány volt persze, hanem testtelen örvény, és estefelé maradt csak láthatatlan, nappal a nappal vakított.
"Valahogy nem az igazi.. " - gondoltam magamban, és félrelökvén az árnnyá lett örvényt továbbindultam utamon. Fölösleges élet.

Kutatni a semmiben, kutatni a múltban, vájkálni a másikban, semmibe venni a mindent és a bizalmat taposni. Ezt tenni azzal, aki minden, és én nem vagyok semmi sem (pillanatok alatt).
Mindent veszteni egy csatával. Mindent feltenni egy életre.
Mindent, és semmit sem kapni. Csak menekülni támad kedvem (magam elől).

Akkor még minden megtermett a földön. Minden fejlődött és semmit sem borított a szenny. Csak úgy élhettünk teljes életet, ha dolgozunk. Ha minden nap magunkra mosolygunk és minden percben ellesünk valami újat. Életben kellett maradnunk és életben is hagytak minket.
Aztán a technológiai újítások szétfolytak és nem hagytak semmit maguk után. Rákényszerítettek önmaguk használatára és önmagukkal bonyolították az életet, amelyet eredendően egyszerűsíteni voltak hivatottak. Ez nem egy jó kor. Nem egy szép világ és nem is új.
Olyan régi, amilyen régi csak lehet valami. A törvények is egyre jobban elrozsdásodnak és semmit sem bizonyít semmi.
Csak úgy rohannak a dolgok, és szélsebesen törpülnek a lépcsőfokok. De minden lépcsőfok nagyobb, mint a holnapi. Így a múlt mindig szép maradhat. A múlt mindig menedék lesz és a jövő mindig bizonytalan.
Hirtelen lépünk majd a semmibe és azonnal elfelejtünk akkor mindent. Minden régit és minden újat, mert egyszer az idő is megszűnik majd, mert ha majd nem halad, akkor nem érezzük, hogy lenne valami vonal. Csak körök és gömbök lesznek. Lesz, aki kockának képzeli őket, de nem azok lesznek, hiszen minden végtelen. Csak az gondolja majd annak, aki nem képes most sem fölfogni, hogy mi is az, ahol semmi sincs már rajtunk kívül.
Kevesek vagyunk. Vallástalanok vagyunk az ezer hitünkkel, hiszen csak magunkban nem tudunk hinni.
Minden korlátunkat egyre csak növeljük az ég felé és egyre csak bízunk az újdonságban. Egyre jobban magunkra maradunk csak, és semmi sem marad abból, ami belső hang lehetne ma még.
Hirtelen lesz minden és hirtelen halunk mi is.

Sárga lapokat tapogatok, miközben szavatossági címkém után kutatok, és nemtelen oltókésem mélyesztem steril talajba - hiába.
Ambivalencia

Érdekes ablakai

Hogyha elhagynak ezek a fények, akkor ugye a szél fog fújni? Mindig feltámad, amikor besötétedik odakint. És én csak figyelem, hallgatom, ahogy csapkodja az ablaktáblákat, de nem merek felállni, hogy becsukjam őket. Csak hallgatom és ábrándozom, hogy egyszer talán az egész világot romba dönti a vihar. Mindent eltüntet. Anyát és gyermeket, fegyvereket, gyárakat, házakat és mosolyokat. Mindent. Nem lesz több fájdalom, csak nyissuk ki azokat az ablakokat. Tárjuk ki a világra és vegyünk egy mély lélegzetet. Illatokat és életet szívjunk magunkba, ha már bennünk semmi sincs. Mert nincs, az biztos. Tegnap este láttam, hogy nincs. A tükörben csak a vonalak voltak, a lényeg nem. Csak kusza és villódzó vonalak, amelyek nem életet ölelnek, hanem valami fizikai és kémiai egyveleget, ami bizonyos percben talán nem is létezik majd. Az a perc lesz, amikor kinyílik szemem, és látni fogom a többieket, akik most is fogják kezem, hiába érzem úgy, hogy senki nincs velem. Érdekes ablakai vagyunk a világnak.

Ha minden nap egy pillanat alatt elmúlik a meleg miatt ki fog velem olvadni a napon

sínen

Új síneken robogunk tova,
Ha nem szól közbe senki
nem is veszünk oda,
Hisz hajt minket a csoda,
mit elfelejtünk néha...
(Mert minden szó sötétben született,
és ha nem figyelünk oda
hiába nem vétett
ugyanaz a sorsa...)

Új fák jönnek az út mellett sorra
új könyvek lapjait tépi ki egy csalfa
"hozzá nem szólnék" remény
de ha jól értesültem van még egy kis fény
odalent a sötét veremben, van még egy tál leves
nem fogok éhezni, csak kérlek ne nevess
hisz minden napom ugyan édes
de ha nem világít semmi, rájöhetek
az én örömöm is csak véges
és ezt elfogadni nem egyszerűen képes
kesze-kusza lelkem, amely mindig éhes.

Ez az a pillanat,
mikor a szív picit megszakad
Ha Rád gondol,
csak csodálva hallgat,
És várja a hajnalt,
mert nem hisz az igaznak -
Mert négy hete álmodom,
és nincs több hideg nappal,
Egy tündéri szempár örökké vigasztal.

Dal

Ha most kérdeznél, hogy mit érzek
Mondhatnám, hogy érted a lelkek máglyáján
Örök tűzben égek;
És azt is mondanám,
Hogy néha kicsit félek,
Ha nem vagy itt fájó magányt érzek,
De ha velem vagy
Ó el nem mondhatom,
Mily gyönyör borzol át,
S vakon követem szívem szavát,
Mely Rólad énekli a szerelem dalát…

Keresek...

Számban csókod íze,
Fülemben hangod minden színe,
Mondd, a Világnak van-e szíve,
Vagy csak mélyre van temetve?
Ha meglelem a Tiédet
Lefekszem a fűbe, és többé nem keresek
Más szívet, csak heverek
Ezen a képzeletbeli és gyönyörű
Réten, Kedvesem Veled!

Újjászültél

I.
Jégverembe estem
Körülöttem a pusztaság,
S már megfagyott a testem;
Mondd, hol van az igazság?
Örökké azt kerestem,
Most jön… hazugság!
Kapálózom, s a partról
Közben omlik a kapaszkodó,
Reped a jég, s én fázom.
Mi a megoldás?
Ha kapálózom, azért kerül
Messzebb a szabadulás;
Ha nyugodtan lebegek,
Akkor azért nem kerülök
Hozzá közelebb.
De ekkor már időm kevés,
Lebegek a fagyos vízben,
És vadul rám tör a remegés,
Jeges kortyokat nyelek több ízben…
Most akkor mit kell tennem?
Nem döntök – most még nem:
Hagyom, hogy testem lebegjen
Érzem – bőrömet égeti vérem.
Nem sokáig, mert már az is fagyos.
Bal lábam már nem mozdul,
De nem erőlködöm
Érzem, ahogy izmom jajdul
Tudom, hiába győzködöm
Magam – teljesen átfagyok
S, mint egy darab kő,
A mélybe zuhanok…

II.
Körülöttem víz, tengernyi óceán,
De nem fontos, hisz úgysem láthatom már.
Itt érzem, megszakad a kép,
De mintha tovarobogna üresen a gép:
Valahogy lelkem kiszakad,
Riadtan repdes testem körül,
Mint egy fekete holló,
(de nem haltam meg,
mert érzem, minden szó jó,
mit valaha suttogtál nekem…)
S most már az ő szemével
Látom görnyedt testem,
A mélységes mély sötétben,
Hova tehetetlen estem.
Holló lelkem láthatatlan,
És mindent lát
Nemsokára megpillantja
Közeledő furcsa lények kis csapatát.
Ujjak helyett karmokkal
Ragadják meg testem,
(És én tehetetlenül csapdosok szárnyammal,
Egyedül figyelem.)
Nyolc kéz, harminckét karom
Mélyed a húsomba, túl a fagyon.
Mintha halott lennék:
Meg sem moccanok,
Négyfelé szakítanak
Az éltet lopó karok.
Hamar el is tűnnek,
De egy utat nem tűrnek,
Négyfelé indulnak
Részeimmel hónuk alatt.
Ez a pokol,
S holló lelkem most meglakol.
A lények, mintha kötélen rángatnának,
S a négy irányba, mit választottak
Mind magukkal hurcolni akarnának.
De nem igazi kötél, erősebb ez annál,
A lelkembe mélyed, megtör és elhasznál.

III.
Ekkor újabb szakadás,
De már csak homályosan látok.
Talán ez látomás?
Vagy egy hatalmas átok…
Minden légies, sehol sem szilárd,
Idegeim, mintha az egész Univerzumot behálóznák,
De mégsem érzek semmit,
Pedig biztosan fájna.
Megpróbálok mozogni –
Ki tudja?… hátha…
De nem mozdul semmim,
S lassan ráeszmélek:
A létem a semmi,
Csak rezgek,
De azt sem érzem;
Apró könnycsepp vagyok,
De azt sem érzem;
Leheletnyi felhő vagyok,
De nem azon az égen.
Szertefoszlok abban a semmiben,
És sejtem, hogy nem érzem
Azokat a kusza vonalakat,
Amik eddig leírtak.
Úgy érzem, teljesen meghaltam.

IV.
Ekkor a sötétben valami felvillan,
Apró pont ott messze
Valahol a távolban
És nincsen teste.
Ahogy egyre közeledik
Egyre sűrűbb az este,
És ezen keresztül átszűrődik
Talányos halk zene.
Hívogat, csalogat, de nem tudok lépni,
Lényem csak ködből áll,
Benne életem halovány képei.

V.
Az apró pont hirtelen óriássá válik,
Elnyeli foszlányaim, az idő
Lassan mászik – s egyszerre
Repül is velem.
Egy évnyi pillanat az,
Míg lelkem rohanva vágtat a fényfolyosón,
Melynek falait nem látom,
Csak érzem, ahogy taszítanak előre
És vakítanak…
S ekkor érkezek újabb verembe
Sötétbe, hidegbe vágódok egy testbe;
Hollólelkem köröz egy sötét teremben,
Melyben középen asztalon
Fekszik négy részben testem,
Hideg fémen, ezüst színben.
Hirtelen fény gyúl a teremben,
Belép egy alak,
Légies léptekkel, fehér lepelben.
Arcát nem látom, hiába próbálom
Az utat nem találom felé.
Testemhez lép és érzem, hogy Ő az.
Felemeli karját, az ég felé mutat
Ekkor valami megmozdul…
De lelkem feljajdul,
És elmosódik minden
Beszippant a tér,
De egyben érzem lelkem,
És melegít a fény.
Süvítve száguldok végig a semmiben,
Minek szűkülő falai az életbe vezetnek.

VI.
Megáll az idő.
Hinni akarok, s kinyílik a szemem
Körülvesz a testem, melybe újra megszülettem;
S előttem áll tündöklő ruhában a tündéri nő,
Most már tudom, varázslatos gyógyítóm Ő.
Kezem felemelem, letörlöm könnyeim,
Hogy tisztán láthassam összeforrt részeim.
Valóban élek, s már érzem,
Hogy nem félek
Ránézni arra, akinek
Mindent köszönhetek…
Látom már arcát is,
De nem akarom hinni:
TE állsz előttem,
Te vagy a varázsló, ki tündéri;
És Te vagy az kiért
Érdemes volt meghalni,
És Te vagy az, akiért – és
Akivel – érdemes így élni,
S majd egyszer újra meghalni.

VII.
Halálomat írtam le,
És születésemmel fejeztem be,
Mely érted volt egészen,
S mely ajándék volt, érzem,
Mert egyetlen törékeny létem
Nélküled nem élhetem –
Te vagy az életem.

Elment

Valami kopog idebent
Valami jelzi, hogy eleget
volt ő már odalent,
nem látott napot, s majd odalett
De most kiszállt innen bentről
és szakadatlan méreget
morog, topog, aztán mehet.
Megy már, és meg sem fordul –
látott már eleget
örülök is, hogy végre elment
vissza se jöjjön…
- nem is jöhet!

Nem ez az Élet...

Hogy mi is az?
Elmondom én néked:
Felszántja a léted
Minden nap átéled
A halált és a létet
Lelök a mélybe
És fel is ránt magához
Meglátod, hogy meghalsz,
És látod születésed,
Fényárban is úszol
És mocsokban is fürdesz
De túl mélyre nem süllyedsz
Mert félsz, hogy eme fülledt
Körforgásba tévedsz...

Ez talán az Élet,
Vagy én már nem is élek?
Dehogynem, hisz látom
A szemedben a kéket,
És hallom minden reggel
Az örömtől duzzadó lélek
Magányos lépéseinek
Remegő zaját,
Mely magabiztosan menetel
A Fény felé, melyet talán sohasem
Érhet el - de már övé,
Mert elhiszi, hogy minden,
Amit lát
Egy másik - egy mélyebb -
Világ, és minden pillanatban hallja,
Annak minden zaját és
Ama hangokat is,
Melyek nekem is elárulják
Ez az az Élet,
Melyben a fájdalom
Mellé minden pillanatban
Egy másik percnyi
Örömkönny is szület.
Ez az Élet
És én érzem, hogy Élek,
Bár egyelőre
Úgy látszik Nélküled.

Pár perc az Élet...

Pár perc az élet,
És mindig csak az számít,
Milyen mélyen éled,
És nagy baj, ha csak ámít
És nem keresed helyed,
És mindig csak az csábít
Mi ott fekszik előtted

(Most elég a szóból üvölteni akarok, most elég a sétából rohanni akarok, most elég a közönyből ölelni akarok, kitépni a földből mindent, ami nyugodt - elrohanni innen, vágtatni lovammal, éjszakában sírni és birkózni magammal.
Temess el. Kérlek, temess el azonnal.)

Hajnal

Komolyabbá tesz a hajnal,
Mi nélküled jön,
S nem vigasztal, mert
Vége lassan e nyárnak
S a levelek sem várnak;
Csendben lehullanak.

Örülsz, hogy gyógyulok

Irracionális sorokat bontok,
Mint falakat a homok, melyet a szél visz
És egyenként dörzsöl össze,
De szikrát nem remél - ahhoz meleg kell -
Itt hideg van. Vagy csak én vagyok
Már megint szellős?
Mint a soraim - azok bizony azok.
De legalább dörzsölt homokszem leszek.
Ez nyugtat, hiszen már
Úgysem hiszek neked.
Látom már a betűimből - nem szabadulok
Az őrültségtől, amely majd el segít repülnöm Tőled,
A láncoktól a hegyi fenyők felé,
Melyeknek csúcsa az égbe tör.

Szabad hinnem?
Mit tehetek? Miben hihetek?
Ha már Te is eltemetsz...

Örülsz, hogy gyógyulok
És nem kell aggódnod,
Hogy halálos ágyamon megvallom
Bűnödet - mely beárnyékolja életed.

Napok, Csillagok

De lassan új Nap jön fel
És vakít el -
S feledtet velem mindent,
Ami Rád emlékeztet,
S egyetlen Napomból
Csillaggá leszel,
És érzem itt belül
Magányos sétáimon,
Ha az égre nézek
Te a sarkcsillag
Fényéből néha visszanézel.

Így utazom majd
Naprendszerből naprendszerbe
S ki egyetlen napom volt
Válik utána csillagommá
Életem éjszakáinak egén...

Ne húzd

Gonosz minden gondolat,
mi nem arról szól, hogy hogy szalad
az Élet, mert itt marad,
aki a világgal nem halad.

Hová rohansz
hová zuhansz
hol a tavasz
hol a ravasz

ne húzd -
az időt.

valaKinek?

Ez most Neked szól, a távolba
Oda, ahol senki sem hallja
Mi az, amit a füledbe suttogok
És előtted el nem hallgathatok:
Csodálatos vagy, ismerni szeretnélek
Nem akarok csalódni, nem fogok
Azonnal beléd szeretni
Közben akarom megtenni mit kell
S nem ér csalódás és Te sem teszed
mit nem kell. Minden nap élet
és minden perc csend, mi anélkül telik el,
hogy lobban az ég.

Minden gyönyörű virág ellenére
Rám szakad a sors
Nem arra kell a szó, hogy mondjam
hanem, hogy simogassalak valamivel
mert nem szabad kézzel...

tudom felesleges az egész
hiába traktállak minden szavam a sötétségbe hull
hol hideg kövön koppan és megfullad
a zajtól mi körbeveszi és bepiszkolja
hiszen fényben született, de nincs ki meghallja
minden nap egy újabb talány,
mely arról mesél hogy nincs több talán
hisz minden biztos és végzetes,
és unom már az egészet,
nincs ki rám nyomja a bélyegét,
és ez fáj nagyon

fogj meg, ragadj el, húzz magadhoz, nem bírok leszállni
elvisz a szél, ha nincs egy ág, ami belém akad...
nincs ki megáld, ha te nem átkozol el
én nem szabadulok, mert az a fontos,
hogy fájjon, mert akkor majd el lehet tüntetni
a sebeket, amik sohasem tűnhetnek el teljesen...

A pillanat

A pillanat
Amely mellettem elszalad
Sikít és üvölt hogy
Senkinél nem marad
Semmi nyom hogy itt járt
És hogy hiába kiált
Az emberekhez
- és hogy rá senki sem várt…

Úgy érzi egyedül van
Úgy érzi magányosan
Nem megy semmi sem
Úgy ahogy kellene
Ezért én megsajnálom
Szeretem ápolom
Magam mellé fogadom
És most már nem sikít
S nem is üvölt nekem
Hanem csengő-angyali
Hangon suttogja
‘Tiéd vagyok tégy velem
Amit kívánsz’
De én megkaptam
Mindent s elengedem.