Hogyha elhagynak ezek a fények, akkor ugye a szél fog fújni? Mindig feltámad, amikor besötétedik odakint. És én csak figyelem, hallgatom, ahogy csapkodja az ablaktáblákat, de nem merek felállni, hogy becsukjam őket. Csak hallgatom és ábrándozom, hogy egyszer talán az egész világot romba dönti a vihar. Mindent eltüntet. Anyát és gyermeket, fegyvereket, gyárakat, házakat és mosolyokat. Mindent. Nem lesz több fájdalom, csak nyissuk ki azokat az ablakokat. Tárjuk ki a világra és vegyünk egy mély lélegzetet. Illatokat és életet szívjunk magunkba, ha már bennünk semmi sincs. Mert nincs, az biztos. Tegnap este láttam, hogy nincs. A tükörben csak a vonalak voltak, a lényeg nem. Csak kusza és villódzó vonalak, amelyek nem életet ölelnek, hanem valami fizikai és kémiai egyveleget, ami bizonyos percben talán nem is létezik majd. Az a perc lesz, amikor kinyílik szemem, és látni fogom a többieket, akik most is fogják kezem, hiába érzem úgy, hogy senki nincs velem. Érdekes ablakai vagyunk a világnak.