és ma újra ott voltál a tudatom peremén, valahol abban a korhadt kéregben - előpattantál, újra az ujjaimba szöktél és elővetetted velem telefonomat, kommunikációra kényszerítettél, és én üzenetet ütögettem, szültem az éterbe, hangtalan sorokat, nem hallva semmit, csak üres dallamokat. próbáltak ujjaim titkos közleményeket rejteni a sorok közé, valamit. egy morzsát. amire később hivatkozhatunk, amit később letagadhatunk. és te is úgy fordíthatod majd, ahogy akarod, és ha jól fordítod, akkor úgy érezzük, hogy célba értünk - a vágyaim és én. 

de nem így lesz. mert megérted és épp ezért húzódsz messzebb. titokban szenvedünk mind a ketten. te tőlem, én tőled, de mindketten másért. fölösleges tragédiákat ültetett belénk a születés. anyánk vétlen végzettel szülte meg magzatát, képére formálva engem s téged és én hálátlan mondom most a te és a mindenség szemébe, hogy nem kellett volna. nem kellett volna ez a felhajtás, hisz úgyis vége lesz és nem kellett volna az öröm sem, mert csak jobban fáj, csak jobban fáj így a rossz. és az a rossz, most igazán az. félek tőled. és félek tőlük is. félek mindentől. szabadíts meg. ölj meg.