Irracionális sorokat bontok,
Mint falakat a homok, melyet a szél visz
És egyenként dörzsöl össze,
De szikrát nem remél - ahhoz meleg kell -
Itt hideg van. Vagy csak én vagyok
Már megint szellős?
Mint a soraim - azok bizony azok.
De legalább dörzsölt homokszem leszek.
Ez nyugtat, hiszen már
Úgysem hiszek neked.
Látom már a betűimből - nem szabadulok
Az őrültségtől, amely majd el segít repülnöm Tőled,
A láncoktól a hegyi fenyők felé,
Melyeknek csúcsa az égbe tör.

Szabad hinnem?
Mit tehetek? Miben hihetek?
Ha már Te is eltemetsz...

Örülsz, hogy gyógyulok
És nem kell aggódnod,
Hogy halálos ágyamon megvallom
Bűnödet - mely beárnyékolja életed.