I.
Jégverembe estem
Körülöttem a pusztaság,
S már megfagyott a testem;
Mondd, hol van az igazság?
Örökké azt kerestem,
Most jön… hazugság!
Kapálózom, s a partról
Közben omlik a kapaszkodó,
Reped a jég, s én fázom.
Mi a megoldás?
Ha kapálózom, azért kerül
Messzebb a szabadulás;
Ha nyugodtan lebegek,
Akkor azért nem kerülök
Hozzá közelebb.
De ekkor már időm kevés,
Lebegek a fagyos vízben,
És vadul rám tör a remegés,
Jeges kortyokat nyelek több ízben…
Most akkor mit kell tennem?
Nem döntök – most még nem:
Hagyom, hogy testem lebegjen
Érzem – bőrömet égeti vérem.
Nem sokáig, mert már az is fagyos.
Bal lábam már nem mozdul,
De nem erőlködöm
Érzem, ahogy izmom jajdul
Tudom, hiába győzködöm
Magam – teljesen átfagyok
S, mint egy darab kő,
A mélybe zuhanok…

II.
Körülöttem víz, tengernyi óceán,
De nem fontos, hisz úgysem láthatom már.
Itt érzem, megszakad a kép,
De mintha tovarobogna üresen a gép:
Valahogy lelkem kiszakad,
Riadtan repdes testem körül,
Mint egy fekete holló,
(de nem haltam meg,
mert érzem, minden szó jó,
mit valaha suttogtál nekem…)
S most már az ő szemével
Látom görnyedt testem,
A mélységes mély sötétben,
Hova tehetetlen estem.
Holló lelkem láthatatlan,
És mindent lát
Nemsokára megpillantja
Közeledő furcsa lények kis csapatát.
Ujjak helyett karmokkal
Ragadják meg testem,
(És én tehetetlenül csapdosok szárnyammal,
Egyedül figyelem.)
Nyolc kéz, harminckét karom
Mélyed a húsomba, túl a fagyon.
Mintha halott lennék:
Meg sem moccanok,
Négyfelé szakítanak
Az éltet lopó karok.
Hamar el is tűnnek,
De egy utat nem tűrnek,
Négyfelé indulnak
Részeimmel hónuk alatt.
Ez a pokol,
S holló lelkem most meglakol.
A lények, mintha kötélen rángatnának,
S a négy irányba, mit választottak
Mind magukkal hurcolni akarnának.
De nem igazi kötél, erősebb ez annál,
A lelkembe mélyed, megtör és elhasznál.

III.
Ekkor újabb szakadás,
De már csak homályosan látok.
Talán ez látomás?
Vagy egy hatalmas átok…
Minden légies, sehol sem szilárd,
Idegeim, mintha az egész Univerzumot behálóznák,
De mégsem érzek semmit,
Pedig biztosan fájna.
Megpróbálok mozogni –
Ki tudja?… hátha…
De nem mozdul semmim,
S lassan ráeszmélek:
A létem a semmi,
Csak rezgek,
De azt sem érzem;
Apró könnycsepp vagyok,
De azt sem érzem;
Leheletnyi felhő vagyok,
De nem azon az égen.
Szertefoszlok abban a semmiben,
És sejtem, hogy nem érzem
Azokat a kusza vonalakat,
Amik eddig leírtak.
Úgy érzem, teljesen meghaltam.

IV.
Ekkor a sötétben valami felvillan,
Apró pont ott messze
Valahol a távolban
És nincsen teste.
Ahogy egyre közeledik
Egyre sűrűbb az este,
És ezen keresztül átszűrődik
Talányos halk zene.
Hívogat, csalogat, de nem tudok lépni,
Lényem csak ködből áll,
Benne életem halovány képei.

V.
Az apró pont hirtelen óriássá válik,
Elnyeli foszlányaim, az idő
Lassan mászik – s egyszerre
Repül is velem.
Egy évnyi pillanat az,
Míg lelkem rohanva vágtat a fényfolyosón,
Melynek falait nem látom,
Csak érzem, ahogy taszítanak előre
És vakítanak…
S ekkor érkezek újabb verembe
Sötétbe, hidegbe vágódok egy testbe;
Hollólelkem köröz egy sötét teremben,
Melyben középen asztalon
Fekszik négy részben testem,
Hideg fémen, ezüst színben.
Hirtelen fény gyúl a teremben,
Belép egy alak,
Légies léptekkel, fehér lepelben.
Arcát nem látom, hiába próbálom
Az utat nem találom felé.
Testemhez lép és érzem, hogy Ő az.
Felemeli karját, az ég felé mutat
Ekkor valami megmozdul…
De lelkem feljajdul,
És elmosódik minden
Beszippant a tér,
De egyben érzem lelkem,
És melegít a fény.
Süvítve száguldok végig a semmiben,
Minek szűkülő falai az életbe vezetnek.

VI.
Megáll az idő.
Hinni akarok, s kinyílik a szemem
Körülvesz a testem, melybe újra megszülettem;
S előttem áll tündöklő ruhában a tündéri nő,
Most már tudom, varázslatos gyógyítóm Ő.
Kezem felemelem, letörlöm könnyeim,
Hogy tisztán láthassam összeforrt részeim.
Valóban élek, s már érzem,
Hogy nem félek
Ránézni arra, akinek
Mindent köszönhetek…
Látom már arcát is,
De nem akarom hinni:
TE állsz előttem,
Te vagy a varázsló, ki tündéri;
És Te vagy az kiért
Érdemes volt meghalni,
És Te vagy az, akiért – és
Akivel – érdemes így élni,
S majd egyszer újra meghalni.

VII.
Halálomat írtam le,
És születésemmel fejeztem be,
Mely érted volt egészen,
S mely ajándék volt, érzem,
Mert egyetlen törékeny létem
Nélküled nem élhetem –
Te vagy az életem.