Akkor még minden megtermett a földön. Minden fejlődött és semmit sem borított a szenny. Csak úgy élhettünk teljes életet, ha dolgozunk. Ha minden nap magunkra mosolygunk és minden percben ellesünk valami újat. Életben kellett maradnunk és életben is hagytak minket.
Aztán a technológiai újítások szétfolytak és nem hagytak semmit maguk után. Rákényszerítettek önmaguk használatára és önmagukkal bonyolították az életet, amelyet eredendően egyszerűsíteni voltak hivatottak. Ez nem egy jó kor. Nem egy szép világ és nem is új.
Olyan régi, amilyen régi csak lehet valami. A törvények is egyre jobban elrozsdásodnak és semmit sem bizonyít semmi.
Csak úgy rohannak a dolgok, és szélsebesen törpülnek a lépcsőfokok. De minden lépcsőfok nagyobb, mint a holnapi. Így a múlt mindig szép maradhat. A múlt mindig menedék lesz és a jövő mindig bizonytalan.
Hirtelen lépünk majd a semmibe és azonnal elfelejtünk akkor mindent. Minden régit és minden újat, mert egyszer az idő is megszűnik majd, mert ha majd nem halad, akkor nem érezzük, hogy lenne valami vonal. Csak körök és gömbök lesznek. Lesz, aki kockának képzeli őket, de nem azok lesznek, hiszen minden végtelen. Csak az gondolja majd annak, aki nem képes most sem fölfogni, hogy mi is az, ahol semmi sincs már rajtunk kívül.
Kevesek vagyunk. Vallástalanok vagyunk az ezer hitünkkel, hiszen csak magunkban nem tudunk hinni.
Minden korlátunkat egyre csak növeljük az ég felé és egyre csak bízunk az újdonságban. Egyre jobban magunkra maradunk csak, és semmi sem marad abból, ami belső hang lehetne ma még.
Hirtelen lesz minden és hirtelen halunk mi is.