Így ülök neki annak is amit már rég elfeledtem mondani is nem csak érezni és nem hiszem hogy könnyű volna félni ettől a kis apróságtól mivel hasztalan beszédek sivár kosztján élek nem volt egyszerű üvölteni mindezt kiadni míg lélegzethez nem jutok rukkapálni süllyedni valahová belénk vert sátrat egy láng taposom haladéktalan bizonyossággal a néma falakon ugrálok mint régesrég lápi boszorkányok savval kenik az ágakat amibe kapaszkodnék ahogy elnyel így végre ez a mocsár nem nézek már az égre valaki vár nem félek már én se ' valami áll még abból a célból abból a vágyból és áldatlan házból hol születtem szakadatlan pocsolyavidék dombjai közé szomorúságára szülőmnek nyomorára a jövőnek s meghalónak.