Egyenestelen hajléktalan
mezei csillám katyvasz
alkot egy kört valahogy ugyanaz ragaszt
pedig tanulatlan tökéletesség lengi
be a termet eléggé elernyedt
már minden tagom ahhoz képest
hogy idebent mennyire akarom ezt a
tavaszt - lazulj kékülő fák alatt.

A fűben ázol te is
szivarfüstben rondulsz
ahogy öregszel nap mint nap
nem mozdulsz előre csak a sárba
merülsz te is örökre
legmélyül savanyú ez az élet
rendül minden
bizalom - mondd hát végül
érthető-e az irgalom

az isteneitektől zöldül már a jutalom
éretlenné válnak a válaszokon utazó
vándormadarak csak a tanok - ahogy eszik
ők ott - nézd mind vakok
tapogatják csak a formát mondanak
rá nevet miközben mások egyenesen
ülnek - s előttük valami új korral
bámult vadon minden alak

hidegen hagyott el a napvonat zakatol
nagyokat hazudtunk azért mi is
gyakori szavakban hittünk
mert átadtuk azt a botot
mint a rohanók
kik váltva hisznek csak a célban
itt ülünk most mi is
érzelem-váltó-bajnokok.
inkább legyen még nagyobb szó
szerelem-látó-vakok.