Ott akkor mondani kellett volna magának
a gyermeknek, talán hallotta volna
hogy ez az örök kényszer
hova juttatja egyszer majd el
ezek között, hanyatt szökött
hazug vigaszt morzsoló lelkek
gyönyört nem préselt még
az ajka, máris magával ragadta
valami szajha érzés
hogy kell a szó
kell a jó, hogy hidd el végre.

Vigye el őt reggelre
abba az álomba
minden esetre záróra
előtt térdepeltünk
ült csak ott az arcán
az a könnycsepp
ahogy látta meghalni a nyarakat.

Ahogy nem ment akkor
úgy kapott más erőre
új karokat lopott, új szárnyakra talált.

Mindent szétzilál, ha szerelmes az ember
mindenki elvár
valamit magától
ő nem látta át
ebben a tükörben mérte
itt mérte csak magát.

Ha eldobták, ha fájt
ha csalódást keltett
így okolta magát
hogy mindent visszaszerzett
szakasztott lelkeket
ültetett képzetekbe
ahogy a tükrökben magát egyre csak kereste.

Hazug hajnal, néma reggel
köszöntött a testekre
mire a nap újra felkel
talán elvérzik s eltűnik örökre
gyermekded kezekkel
gyilkos álmokkal
csenevész gondolatok közt
leszámol magával.