és megint csak ezt hallgatom hogy minden száj nyitva áll és a gitár meg a szomorúság meg az egyéb hangok meg minden rezgés csak belém mar és fáj hogy nem vagy itt (most hozzád) mert öleltelek volna az előbb is és most is de nem és mégsem és miértnem(?) lehet és nem értek semmit olyan egyedül olyan sehogy miközben iszom ezt a poharat amiben a fehér csak feketét szül bennem és nem a fényt ébreszti hanem csak mindenem emészti fel ahogy te is magadba zársz és elmész ezzel az énnel és nekem nem marad itt semmi magamból csak a hiányérzet és most pedig mégis inkább csak veled és csak benned keresném meg a nyugalmat ahogy egy megölelt perc mondaná el hogy végtelen az idő és ne féljek élni most te mondanád nekem hogy butaság minden és a gondolat is csak a szürkétől lett ilyen érdes és nem hinnék el semmit soha többé csak a jót hogy ne fájjon hogy ne legyen súlya és ne legyen benne semmi sem csak te legyél benne még a semmi helyett is a minden.