valahogy majd túléljük. félig behunyt szemmel járom majd az utcákat, nem mosolygok senkire, csak magamban sírok majd és csend lesz végre. elengedlek. és most hogy a titkom nem titok, most rettegek igazán. most, hogy a világ elé tárok minden testembe ragadt apró sebet, mert hiszek abban, hogy gyógyul még. kisimult arcod. a fájdalomtól bénultan fekszel előttem. behunyom a szemem. mint már annyiszor, lenyelem inkább a szavakat és kibámulok az ablakon - nem látom a világot. sötét van. valami mélyfekete és ragadós karok ölelésébe születtem, hogy néha kapok csak levegőt, az is hamis igazságokba ringat csak, hogy van még élet mindezen túl, hogy van még értelme hinni akármiben is. nem tudhatom, hogy mi vár odaát, de egyedül vagyok már évezredek óta ebben a viharban. kapaszkodom egy korhadt törzsbe, eltakarnak kopár sziklákon a bokrok, amíg reszketek, hogy meg kell látnom a holnapot, hogy érzem a mindenségbe veszett vágyakat, és látok tönkremenni mindent magamban és benned. összeaszott véletlenségben fetrengek csak, hogy ne találjon rám senki, elvágom ezeket a köteleket - kidobálok léghajómból minden nehezet, hogy emelhessen könnyű lég az égbe - hogy ne fájjon már az, hogy vagyok, hogy ne kelljen többet éreznem a napot és az esőt.