és nekiállsz minden napnak. erőd teljében ébredsz. elhiszed, hogy a nap az, ami süt feletted. megvált a hajnal, megvált a szellő és kigazolod azt a kertet, hogy neveld azokat a virágokat. aztán fáradtan ülsz székedbe, ha delelőre szenvedi magát az idő. hogy újra lábra állj, már noszogatnod kell fáradt tested. aztán a délután inkább már csak lejtő, mint önerőből megtett utak szövevénye. valahogy beletorkollik a fény a derengő szürkületbe, hogy újra erőt vegyen rajtad a fáradtság és a heveny közöny, ami mégiscsak emberi érzések közül való. ekkorra már megcsíp valami esti hangulatmelankólia, amibe bele is betegszel, hogy aludnod kell már. összebújsz sorsoddal és megálmodod a holnapodat, ami hogy eljöjjön - megígéred, más leszel újra. s hogy más lehess, fogadalmakkal bombázod hitetlenségedet, amikről azt hiszed, talán kényszerítenek majd arra, hogy más színeket is észlelj ebből a világból.

mutasd magad.

semmi nem változott. így nem megy.
hát ugorj fejest a fájdalomba. mártózz meg könyékig - nem is - inkább süllyedj fejed búbjáig ebbe a kikecmereghetetlen és leküzdhetetlen orkánba, amit az egymás mellett elhaladó lelkek csapnak körülötted. így szeretnéd, ugye. meghalni ezerszer és megszületni millió csókban a nappal. míg látod, hogy mindenki ezeken a cölöpökön egyensúlyoz - járj te a vizek szárnyán és ne féld a mélyt.

halj bele az életbe, hogy ne kelljen többet feltámadnod.