most is itt ülök még, ahonnan ellöktelek magam mellől. a billentyűk közé ragadt érzelem-morzsákat keresgélem, megízlelem a vágyat, aztán kihajítom bárgyú kedvemet az ablakon. mosolyomat ragasztom számra, hogy megismerjenek még szomszédaim és üres nevetések közt sírdogálok egy picit, hogy elhitessem magammal mindazt az elmúlt egy évet, amit magam mögött hagyni nem volt nehéz, de a mában élni üres érzésekkel tölt fel, mint egy rongy, most rángat a szél.
te ott, abban a távoli városban ugyanazt a hóesést látod talán. végletek nélkül létezel és nyugalom vesz talán körül. a neked címzett küldeményeim, azok az érzelmi bombák mind visszaérkeznek, felbontatlanul, hogy aztán arcomba és tudatomba égve érjék el, hogy álmatlanul forgolódjak csak.
egy évvel ezelőtt talán végigcsináltad ugyanezt és akkor én zárkóztam be magamba, hogy megoldjam és megválaszoljam ezeket a kérdéseket, amelyeket úgy szerettem volna elmondani, hogy a kezedet fogva, szemtükrödben magamat felismerve mondom el őket.
nem hagytam semmit magam mögött és te is elfelejtettél talán.
erről a szigetről mára már ezer és ezer kis palack indult el feléd, valahova a távolba. talán egyszer megkapsz majd egyet és kinyitva talán nem hiszed úgy, hogy semmitérő vagyok, ahogy én gondolom most magamról.
az hiányzik csak; az a szikra, ami akkor lobbantott fel és most kiveszni látom - ahogy magamat is elmúlni és szürkeségbe takarózni, átalakulni egy végzetes jövő számára, ami most is bőröm alá kódolva várja, hogy úrrá lehessen rajtam. tenger ez, végtelen és hánykolódom most így egyedül.
hadd írjam le, ne mondj semmit, csak hadd adjam át, hogy tudjam, hogy tudod..
kiég lassan az összes izzó és öngyűlöletbe kell, hogy csapjon a kedvesség, amivel ölelem a vágyaimat.
elmúlik ez az év is, elmúlik mind csak üresen tátongón és vadul akarja a következő zuhanást, hogy lássa arcom és bűntudat mardosson, mint megannyi emlékemben élő sokezer arc, melyekben kerestem az igazságot és nem találtalak téged.