Egy hangulatos belvárosi étteremben vagyunk, a terem egyik sarkában két házaspár készül vacsorázni. Anikó, István és József egyetem óta ismerik egymást, Petra tizenkét éve került a társaságba, amikor összeházasodott Józseffel. Alapvetően jóban vannak, de néhány sarkalatos dologban nem értenek egyet, amit alkalomadtán szóvá is tesznek. Most is épp egy vitába csöppenünk.

 - Szerintem fel kellett volna pofoznod. Mindig is merőben…
 - Nem hiszem, hogy ez a legmegfelelőbb…
 - Ne vágj közbe már megint, Anikó! Szerintem fel kellett volna pofozni a gyereket. Igazán megérdemelte volna, és így talán tudatosulna benne, hogy nem tehet meg akármit. Nekem is jót tett, emlékszem, tiszteletet tanultam.
 - Meg is látszik, mi lett belőled, István, de azért abból a tiszteletből nem sok maradt, igaz? Talán semmire se viszed, ha tényleg megőrzöd magadban. Na, de nincs igazad, szerintem jobban tettem, hogy nem pofoztam fel. Én a megbeszélésben hiszek, az elmagyarázásban, a kommunikációban. Azt hiszem, egyszer tényleg megérti majd.
 - Szerintem nem érti meg, csak továbbra is megtartja magában ezt az indokolatlan és túlzó feljogosítottság-érzést, ami már most is annyira áthatja. Látszik az arcán, nézd csak meg, tudja magáról, hogy megteheti. Azzal, hogy ennyi mindent a fejébe beszélsz, csak azt tanulja meg, hogy mennyire nem számít semmilyen tény, mindent kidumálhatunk, minden csak a szavakon alapszik, és ha elég ügyesen csűrjük-csavarjuk, megoldjuk, hogy igazunk legyen. De nem! Az élet nem ennyi, a szavak ügyes használata nem jelent intellektuális győzelmet, vagy bármilyet. Ezek a szavak és a jelentésük mind csak egyezmények, de nem lehet általuk nyerni. Te azt tanítod a gyerekednek, hogy ha ügyesen gondolkodik és beszél, akkor igaza lesz. Ez tévedés!
 - Én ezt nem hallgatom tovább, Józsi, menjünk innen a francba. Amúgy is igénytelen a hely konyhája, nem is akartam idejönni. Ne haragudjatok, de nekem ehhez most nincs semmi kedvem.
 - Édesem, ne izgulj annyira, István csak egy hangyányit lendületbe jött, de semmi gond, nem gondolja annyira komolyan… szereti ezeket a barokkos, kioktató körmondatokat. Igaz, István?
 - Dehogynem, komolyan gondolom én… Bár azért annyira tényleg nem fontos, hogy ne együtt igyuk meg ezt az üveg tizenhetes Szászi cuvéet. Érzem benne a Szent György-hegy minden egyes bazaltorgonáját külön-külön, na meg a hegycsúcs déli oldalán növő kökénybokor bogyóinak dér csípte zamatát. Petra, nem kóstolod meg?
 - Nem szeretem a bort, marja a gyomrom, ég tőle vagy két napig. De azért megpróbálom elképzelni azokat a kökénybokrokat. Bár az égő csipkebokor most könnyebben menne, jobban illene ehhez a hegyi beszédhez.
 - Haha, ez jó volt, tetszik! István, szerintem is elég volt mára a szónoklatokból. Apropó, a pincér közelít, kiválasztottátok már az ételt? Nekem ez a szarvasgombás rizottó izgatja a fantáziám.
 - Akárhogy is, szerintem fel kellett volna pofoznod.

 - Sikerült  választani, vagy esetleg ajánlhatok valamit a kedves társaságnak?
A pincér fekete szövetnadrágja hátsó zsebéből hanyag mozdulattal előhúzta noteszét, ingzsebéből kivett egy karcsú kék tollat és kissé meggörnyedve figyelmesen várt pár másodpercig, majd a Petra előtt érintetlenül feltornyozott étlapok közül elvett egyet, felnyitotta és olvasni kezdte a konyhafőnök ajánlatait.
 - Van tehát a szarvasgombás rizottó. Szarvasgomba, biztosan sokat hallottak már róla. Na de ez nem ám az a homoki fehér, akác alatt élő olcsó és gyorsan növő, ízetlen, fehér húsú könnyű matéria, nem! Ez fekete, a legfeketébb, ami csak szarvasbőgéskor érik. Ebből merítik erejüket a gímszarvas bikák párzáskor. Csak lelkiismeretesen tanított disznók túrhatják ki. „Aki erkölcsös és erényes életet szeretne élni, az ne kóstolja meg a szarvasgombát” – tartja az olasz mondás. Ebben a rizottóban a bujaság és a vágy minden zamatát meglelik majd.

Anikó körbenézett a társaságon, mert félig-meddig úgy érezte, valamilyen tréfában van része. Nem akarta elhinni, hogy ebben a középszerű étteremben ilyen előadásban lesz része, és mindezt egyetlen fogásról. Ízfokozókkal együtt főzött rizs, és zacskós porból kikavart szósz elegye. De nem, itt a gombának is története, élete van. Párzáshoz merítenek erőt belőle, szarvasok afrodiziákuma. Talán tényleg meg kellene kóstolni, talán István is lázba jönne, talán lenne kedve hozzáérni ma este. Legalább egy simogatás, vagy egy érintés. Azok a szarvasok… mint a Testről és lélekrőlben. Ott is a vágyat fejezték ki velük: ők maguk voltak a szexualitás, a testi vonzalom megtestesítői. Igen, talán Istvánra is hatna ez a gomba. 

 - Két szarvasgombás rizottó lesz. Nekem és neki – mutatott a férje előtt félbehajtott vastag szalvétára. Nem a férjére, az túl direkt lett volna. István egy pillanatra meghökkent, majd mintha megértette volna a helyzet lényegét.
 - Fel kellett volna pofozni – ismételte kábán. A pincér a tőle elvárhatónál egy szinttel mélyebb megértéssel az arcán mosolyodott el és Petráékhoz fordult.

Anikó képtelen volt kiszabadulni a szarvasok képzetéből. Petra hajfürtjeit bámulta, tekintete beleragadt a szőkített loknikba, rázárult az egyik tincsre és képtelen volt elfordítani a fejét. A homályossá vált valóság vetítővásznán szarvasbika dörgölte állát a tehén hátához, majd lassan egymás felé fordultak és némán egymás szemébe néztek. Szinte emberien, vagy legalábbis önkényesen emberinek titulált módon néztek egymás szemébe úgy, hogy szavak, de legalábbis vágyakkal telt gondolatok cikáztak az őszi alkonyat meztelen fatörzsei között az egyik testtől a másikig. A bika az avart kaparta, a tehén egy lépést hátrált. A két test párája örvénylőn keveredett. Anikó megszorította István kezét, hogy annak egészen kifehéredtek az ujjpercei és talán fel is jajdul, ha nem ő is ugyanebbe az álomba lépett volna be az imént. De belépett és most már ők voltak ez a két gímszarvas, ez a valamit akaró bika és ez a valamire vágyó tehén. Nem messze, az erdő szélén kökénybokrok, patáik alatt a földben pedig szarvasgombák által alkotott végtelen hálózat, amin az álomba szenderülő erdő neszei utaztak fától fáig. Lassan minden elcsendesült és már nem kellettek azok a szavak.