Zárd be ablakod, halkíts le minden hangot
emeld az egekig
semmilyen és zaklatott vagyonod
aztán hajítsd ki és végy elő egy lapot
írd le hát, hogy ki vagy
írd le minden átkod.

Fess magadról fenenagy szavakat
a semmibe, mulandó értelmedet feszítsd lelkednek
valld be magadnak, hogy minden elveszett
valld be, hogy mi az, mi igaz hited
áruld el és leplezd le
hazug magad - hogy szeretsz-e:
ne kérdezd meg - belezuhansz.

Felejtsd el az összes választ
a terveket és minden vigaszt
mit kitaláltál magadra hagyott termeiben
fájdalmadnak, ahogy szemeit lekötötted
hogy ne lásson téged
tükrödben elveszettnek - hát széttörted mindet.

Mondhatnám, hogy szedd össze darabjait
életednek, de mondd, jajgasd el minek
hisz a múlt egy másik lét
mi volt - nem tiéd, csak emlék.

Azt akard, hogy fájjon
hogy köpj te is szembe
miközben rettegve
nézel magadra és körbe
senki nem marad - én is háttal állok
nem láthatnak, tudod mondtam már
nem láthatnak mások.

Így vessz el - kérdőn és makacsul
mindened göngyöld fel
akaratos végzeted kerül most el
a törött önkép - öncél - önző létezés
csak a tél, míg tavasz kerít körbe
ne hidd el, soha ne hidd el, hogy vége
éld hát bele magad, érezd ahogy sajog
minden tagod, porcikád ha hagyod
hagyd hát
kiteljesedni mindenek fölé
az elmúlás-találás örökös ritmusát.