Kéretlen emaileket kapok, hetente többet is. A szolgáltató egyébként tökéletesen szűri a spameket, ezek mégis a bejövő mappámban landolnak. A feladó, a tárgy és a tartalom elemzése után úgy dönt a szoftver, hogy ezek minden kétséget kizárólag nekem szólnak. A feladók meg vannak győződve róla, hogy én vagyok az, akiknek levelüket címzik. Amikor némelyikre reagálok, hogy szerintem tévedésből kaptam, akkor is többen ragaszkodnak eredeti elképzelésükhöz és ahhoz, hogy igazából velem van valami baj, én nem vállalom fel azt az önmagamat, akiknek ők eredetileg írni szándékoztak.

Sokat tanulok ezekből a levelekből. Van, hogy a diófákat támadó fúrólégy rejtélyes, de felháborító működéséről tudok meg mindent, és van, hogy egy nemrégiben felfedezett és a nagyközönség számára eleddig tökéletesen ismeretlen bolygóról és napjaihoz képesti forgási sebességének ciklikus változásairól olvashatok. De sokat tanulok az emberi kapcsolatokról és végső soron magamról is. Egyik legutóbbi lélektani utazásom egy gyermekét elvesztő anya üzenetéhez fűződik, amelyben részletesen ecseteli az utolsó hónapok kínszenvedéseit, férjének folyamatos elhidegülését, majd eltűnését és arra kér, hogy egy kisebb vagyon fejében végezzek szakrális tisztító szertartásokat, hogy elengedhesse azt, ami szükségtelen és feleslegesen fáj, valamint befogadhassa az újból azt, ami szükséges és építő.

A levelek nagy hányadánál szinte automatikus reflexként kattintok a Válasz írása gombra. Sok esetben mégis elbizonytalanodom, hogy a helyzetet mielőbb tisztázó levelemmel, vagy annak mellőzésével okozok-e a legjobbat? Eljátszom a gondolattal, hogy mi történne az illetővel, ha én, akit levelében utolsó mentsvárának fest meg, szótlan maradok, és ő kétségek közt vergődve vár; majd hosszú idő után, ebben a választalan csendben megtalálja saját belső hangját, és annak útmutatásaira alapozva indítja új irányba életét. Vagy, és ez még izgalmasabbnak hat, bár bevallom, nem tettem meg eddig: elfogadom kéretlen sorsom, és visszaírok a feladónak, mintha tényleg ő lennék. Felveszem a fonalat, és megfogalmazom pontosan azokat a mondatokat, amelyekre szüksége van, amelyek átlendítik kínlódásán, osztoznak örömében, vagy épp baráti jobbot nyújtanak. Istent mímelek, és a bűntudat sava mar emiatt. Lendíteni akárki életének kerekén szavakkal, vagy szótlansággal? Valószínűleg mindkettő lehetséges volna, de mégsem tehetem egyiket sem, mert ha segítek is az illetőn, akkor is csak saját akaratomnak és vágyaimnak hódolok; önmagam előtti tetszelgés posványa ez.

A folyamatosan cserélődő homályos személyiségek közt nagyjából öt-hat állandósulni látszó egyén helyett kapom az üzeneteket. A néhány folyamatosan kikristályosodó árnyalakról egyre több információ jut birtokomba, mint ha egy óriási kirakós játék részei volnának. Van köztük nagy hírű és határai őrjítő végtelenében istenét meglelő természettudós, befutott de menthetetlenül kedélybeteg orvosprofesszor, pesti sztárstriciként induló, majd lecsúszott vidéki étteremtulajdonos, és még néhány kevésbé illusztris, de annál összetettebb alak. Persze ez az inverz megismerés csalóka is egyben, hiszen épp csak azt tudom meg a címzettekről, amit a feladók állítanak róluk. Jellemükre vonatkozó cáfolatot, megerősítést vagy bármilyen korrekciót soha nem olvashatok, így tapogatásom minden bizonnyal örökösen félvak marad.

Lassan két évtizede űzöm kétes játékaimat, kéretlen megfigyelőként veszek részt emberek életében. A legtöbb esetben egy láthatatlan erő gátol meg abban, hogy azonnal megírjam tisztázó válaszom, és elapasszam az illetőtől érkező további küldeményeket. Ez a láthatatlan erő a sorok közé lök, mint ismeretlen vizek árjába. Nem bírom elfordítani tekintetemet az elém kerülő ezerszínű képekről, aprólékosan végignézve csodálom változatos ecsetvonásaikat: képtelen vagyok nem elveszni bennük. Azt érzem, rabja vagyok ezeknek az ismeretlen életeknek és gondolatoknak, néha pedig úgy tetszik, hogy egy-egy levél valóban engem szólít meg. Ilyenkor van, hogy minden más, ténylegesen nekem érkező üzenetet kéretlen levélnek jelölök vagy olvasás nélkül kitörlök, hogy képernyőmön csak ezek a képzeletbeli másik világot reprezentáló levelek sorakozzanak. Ezeken a napokon akár hosszú órákig másvalakinek képzelem magam. Olyan valakinek, aki épp megbocsátást nem tűrő haragot táplál, vagy lelki zsarolások növekvő útvesztőjébe tévedt, vagy épp reménytelenül szerelmes. Szövevényes és idegen emberi sorsokba bújok, számomra új és egészen fel nem fogható belső univerzumokban bolyongok. Mikor felocsúdom ezekből az utazásokból, akkor csak lassan és nehézkesen találok vissza régi életembe. Az átmenet perceiben üresnek és valahogy éntelennek érzem magam; viszolygok visszatérni a megszokott közegbe, amit végtelenül unalmasnak és sivárnak érzek.

Vannak pillanatok, amikor meglehetősen tisztán látom a helyzetet és arra a következtetésre jutok, hogy végérvényesen megszüntetem az email postafiókomat. Ilyenkor, ahogy most is, jeges ujjakkal szorongató érzés tart vissza, és egy belső hang alig hallhatóan azt suttogja, hogy ezek a levelek valójában nekem szólnak, és én ténylegesen emez és amaz vagyok, de még inkább mindenki egyszerre, és a törléssel egyéniségemet, egész önmagamat veszteném el, ami végső soron a halálom volna, kéretlen létezésem egyértelmű vége.