Valószínűtlen volt minden, az egész keserű és istenverte jelenet. A januári szélben ingó fenyőfák alatt vettek tőle búcsút. A pap beszéde közben néhányszor megfordult a fejében, hogy mégiscsak írnia kellett volna pár sort, mert ezek az indokolatlanul pozitív mondatok köszönőviszonyban sincsenek az apjával: ez egy másik ember élete, egy másik ember jóságának és kiválóságának cukormáza. Hiányozni fog szerető fiának, családjának, barátainak és kollégáinak. Körbenézett és azon tűnődött, vajon a kéttucatnyi vénasszonyból, alkoholistából és minimális rokonságból álló tömeg ugyanennyire valótlannak érzi-e az állításokat. Magukat sirató, megfáradt arcok; távolba révedő, üveges tekintetek.

Ahogy a keresztfát vonszolta a sort vezető pap után botorkálva, csak az ujjaiba kúszó jeges hideg tudatosította benne, hogy ez még mindig ugyanaz a nap, még mindig nem sikerült láthatatlanná válnia és eltűnnie ebből a sárfészekből. A giccses műanyag kaspót imitáló urna végre a földbe került. A kollégaként már megemlített közmunkások látványos átéléssel dolgoztak a reggel óta összefagyott rögök meglazításán és visszalapátolásán. Ők legalább valódi szenvedést éltek át, aminek előre látható befejezése és jutalma volt: a kupac visszadobálása, megtaposása után majd betérnek a temető és a szomszédos sportpálya igényeit egyszerre kiszolgáló Gólya presszóba.

(5 óra)

Dalmand határában megint ugyanott rohad le a busz, ahol legutóbb ittjártakor. De akkor nyár volt, korareggel és jól esett a séta a szántóföldek között. Most sötét, hideg és elképzelhetetlenül hosszú az út. Stoppolni próbál, sikertelenül. Hiába igyekszik, lekési a hét tízes vonatot, így most a szombat esti Dombóvár szolid bájaival ismerkedhet még vagy három órát, mire a következő járattal tényleg örökre elmenekülhet. A vasútállomás épületét a helyhez illő eklektikával megtörő Ildi bisztró előtt áll.

(5 nap)

Ma este is iszik. Ez már az ötödik nap ugyanígy. A munkából hazafelé előbb száll le a HÉV-ről, és ahogy hazafelé sétál, valamelyik útjába akadó boltban mindig vesz két üveg bort. Szigorúan deréktól felfelé válogat. Ma a felső sorból vette el az egyiket. Ül a konyhaasztalnál, előtte a félig telt pohár, ez most szekszárdi kékfrankos. Az örökséget ezúton átvettnek nyilvánítja. Inni minden olyan helyzetben, amit erővel megoldani nem tudunk, de muszáj elviselnünk és ki kell húznunk a végéig. 

(5 hét)

A Batthyányi téren áll a HÉV-et a metróval összekötő boltozatok alatt. Most tovább kellene mennie egy szinttel mélyebbre. Ott még több ember forgataga ragadná el Pest irányába, ahol az Astoria mellett bukkanna ki újra a földből, negyven méter séta után betérne egy épületbe, köszönne a recepciósnak, a lift a negyedikre vinné, ahol átvágna a nyitott irodán, beülne a dobozába, felvenné a fülhallgatót és… nem, ma nem. Kimegy a térre, tesz egy kört és felszáll a 11-esre a Nagybányai út felé. Emlékszik halványan, hogy néhány éve járt már ott valakivel. Úgy emlékszik, ott már erdő terpeszkedik. Erdő, emberek nélkül, hétköznap. 

(5 hónap)

Szürke foteljában ül, az ölében könyv, de csak bambán néz maga elé. A szoba közepén félig kipakolt utazótáska. Újra teljesen egyedül, teljesen csendben. Magával van, a semmittevésében töltekezik. Öt napot voltak együtt. Kőszeg mellett szálltak meg egy kis falu utolsó házában. Együtt ébredtek, egész nap kirándultak, ettek, beszélgettek és esténként egyszerre aludtak el. Minden percben egy ritmusban. Most nincs ritmus, nincs egymásra figyelés, csak egyedüllét van, csak csend van, csak ő van. Régen nagy tehertétel volt ez minden kapcsolatában, nem is élte túl a legtöbb az ilyen hosszú együttléteket. Felemeli a könyvet, issza tovább a sorokat. Pár perc múlva azon kapja magát, hogy a szépen megírt szavak értelmezés nélkül hullanak át tudatán. A telefonjáért nyúl, rábök a kedvencek első sorára, amire egy kedvesen mosolygó lány arca tölti ki az egész kijelzőt, már kicsöng.  

(5 év)

A földön fekszik, a csillárt nézi és nevet. Majd érdeklődő arccal markolgatja a levegőt felváltva mindkét kezével. Az izzók napkorongjait akarja elérni és valószínűleg megkóstolni. Kisvártatva nyöszörögni kezd, apját keresi. Ott volt eddig is mellette: ő is a csillárt nézi és fia lélegzeteinek ritmusát figyeli, és mosolyog. Most oldalt fordul, átöleli, és kisvártatva együtt merülnek egy közös álomba. Nem riadnak fel arra sem, amikor anya hazaérkezik, és észrevétlen melléjük fekszik.