▬Z. Pál Tamás
versek
fehér elefánt
fehér elefánt
a sivatagon át
egy emléket visz:
kortynyi víz álmát.
fehér elefánt
hegycsúcsokra hág
magában őrzi:
zöld völgy nyugalmát.
fehér elefánt
délibábbá vált
mit senki el nem hisz:
abban a boldogság.
Minden utca
Tele van a város titkos ajtókkal
Amelyek mögött emlékek éheznek
Hogy vesszek el köztük
Nemhiába léteznek
Most már minden ház
ugyanannyira fáj
és minden utca ugyanoda vezet.
A szobrok is egyfelé mutatnak
hívogató kertek lombjaiból veszek
mintát, prédát és szárnyas kék eget.
beléd fagyva
Annyi minden vagy nekem
mi soha senki nem lesz
tavaszból lopott illatoddal
fagyok most össze - közel-távol szívedhez
itt veled-egyedül, te-magányomban
siratlak, hogy bennem élsz
felednélek néha csak
de megfojt lassan bársonykéz.
Belém öleli szellemed
elképzelt jövőnket
így végül szabadon engedlek
de csak jár a szám
mert titkolom, hogy szenvedlek.
hárfába sírod forgácsait a télnek
kialvó erővel álmokká téplek
ujjaimban érzem a húrok lüktetését
forró görcsbe ránduló néma ölelését
szemednek.
szív-szaggató
Lisztbe mártom szív-szaggatóm
nem tapad rá érdek
a csücsköket jól összegyúrom
megsülnek vér-kenyérnek.
Megint csak.
Arcodról arcomba
cseppen csendesre csillapított csíkok
erőtlen eredővé erjedek ernyőd
alatt alakom álnok álmokból
ébred éretlen érpár.
Szívdobbanásodon utazunk, ahogy fűszálakból szőtt sálam
nyakadra tekered, röpülünk mint síelők és fellegek
csillagok közt élettelen mézeskalács lelkek
fogdossák lábunk - csiklandó örömkönny
arcodról arcomba
most megint rám csöppen.
Sírnod kell nevetek
ha sírok hát nevess
nem úgy van már semmi
mégis mindig értesz.
Gyalog veszek motort, vagy lopakodva repülőt
minden csepp véremet eladom ha legelőt
találunk azonnal landolunk
nyújtsd ki a lábad, szaladjunk-szaladjunk
kifutókon gázolok keresztül - 'szivem', mi meghajlunk
mikor becsapódás után ásott lyuk
peremén csalóka mázzal vár a had
mindeközben csillagunk mégiscsak fent marad.
kavicsnyi arany
Kitéphetetlen lapokat ragasztok
könyvvé síron túl maradék csapadék válik most vérré
bennem az egyedüllét kristályos cseppjei
trükköznek a harangokkal
billentyűkhöz drótozott cethal vagyok - hangolom a telet
tavasszá leszek, ha van neved, neked.
Mit számít bármi
ami rendetlen téglatestek
rakásában formálódni
látszik, hogy holnap lesz
a lóra királyfi
ma csak szamárnyi koldus
prédikálja elő a holdat
újra és újra jézusnak nevezi magát
(és lónak a szamarát)
ágyam lesz nekem is pár száraz nád
ugye hagynád, hogy így aludjam át
esküvőd egy kóbor kutyával
s azt a bizonyos első éjszakát.
Lehet jobb is lenne, ha fél szememre
süket lehetnék
s ha kavicsot teszel tenyerembe
mégis aranynak hinném.
Mert ma éppen az fáj inkább
ha részeg reggelemben édes kávécsepp leszel
s én lennék leginkább egy adag méz neked
méhek nyálából foltozott akácszerelemmel.
Fületeken kagyló, ott beszéltek semmit.
Hogyha összefekszel, semmi más nem számít.
Kibelezett szavak duplán tükrözve hanyatt
engem is csak az ihlet meg,
miben nem rejlik tekintet.
A szépség nem fáj, ha látom,
de most szenvedek.
Otromba szekereken ültök
üres a szemetek,
ahogy egymásra néztek
ott vesztitek el epreiteket.
Sajnálatos forradalom, elhibázott léptek
Mindenki csak írni akarja a történelmet.
Szavak nélkül hátast vetem magam,
felhőkbe fulladok
leszek szürke falatok
soha se csalódtok
mert hitetek cukor
és szemeitekben üresek vagytok.
Késekből rakott ágyon
valamelyik véletlen folytatását várom
tested bájaiba veszett minden fájdalom
s tavasz ébredt kebleidből
énekesmadár szárnyakon
ahogy illatod a nyakamon
mindig ugyanazt a percet várom,
mikor újra jössz, hozzám érsz
s újra emberré változom,
és végre elolvadnak ezek a kések az ágyamon.
Ne adj igazat
Nézd ahogy fekszem, elhiszed hogy fáj?
hazudik a testem, s nem csak neked már
elsorolom hangosan, hogy te is hallhasd tisztán
az érveimet mindemellett, nem is marad talány
s te bólogatnál hevesen és éreznénk, hogy jó
mert mennyire szép is lehet, ha összecseng a szó.
Mikor hánynám-vetném gondjait e feslett világnak
te mellém állnál mindenben és mondanád 'imádlak '
s én éreznék egy vonalat, mi belepi a pusztát
ahogy a síkra feszített lepedővé alakítanák
kijelentő mondataimat kérdőjel nélküli válaszaid
s én igaznak hinném e bárgyú szavakat mind.
S te nem kérdeznél semmit, én pedig vakon hinném,
hogy a férfi ha szeret, ha harcol, csak csodalény
önzetlenül feledi hát feláldozott gyerekkorát
mit a nőnek adott egy éjjeli pár szavas táviratban át
s minden mit tesz, munkájának ragyogó gyümölcse
csak akkor édes vacsora, ha szemlehunyva kérte.
Hát ébredj, drága, álmatlan csalódás, csak álca!
ne adj igazat, legyél elérhetetlen vágy ma
és ezredévig maradj, ki szívével szeretni tud
de feszíts kérdéseddel bátran minden alkut
s ne hidd el, mit állítok széles-szürke világról
színezd ki magad, ne adj igazat mostantól!
...talán csak egyszer hidd, hogy valósak a hangok
mielőtt meghalok, és végre rájövök majd,
hogy akkor van tényleg igazam, ha csendben maradok.
Bálnagyerekünkről
Nézd, én nézek nesztelen héjákat
szétterülnek szárnyaikon hártyák
víz tetején mellúszó szivárvány-foltok
halnak lopott léghólyagjára dobbantok
s repülnek nádból felriasztott szárcsák
míg rétednek korgó gyomrú farkasa vagyok
és még hangzavarok túlkiabálásába fáradt torok
s térdednek kalácsában édesítő-foltok.
***
Mindezek mesélnek hangutánzón csikorgatva
fogazatok közé szorult ártatlan hurkokra
szerelhető bűntudatról, kivehető fájdalompatronokról
újratölthető selejt-izgalomról
mégis magukba fulladtak mára.
***
Keresem kiskésem, mert szorít e zsineg
mi arcodtól arcomig most fagyottan izeg
látni akarlak, tisztán, pont úgy hogy vagy
persze, hogy meztelen megint, de őszintén magadnak
feltett kérdésekkel táncolgatva szemlesütve
hóban fagyban találok rá neked
iglu-szerelemben fogant bálnagyerekünkre
ezért lett pont ő, mert csak a mélyet hallja
hisz lelkünk lomha húrja szédül a magasba'.