Azt mondják, a fák beszélnek abban az erdőben. Azt is mondják, hajdanán egy kisgyermek elkóborolt hazulról és csak hosszú évek múltán került elő. Egy vándor vette célba íjával, vadnak gondolva neszezése és mozgása alapján. Akkorra már nem ismerte az emberi nyelvet, de visszatérését követően sem tanulta újra. Hátralévő életét kimondott szavak nélkül töltötte, és gyakorta járt vissza a falu mellett sötétlő erdőbe. Senki sem tudta, mit csinált ott, de egyesek hallani vélték, hogy a fákhoz beszél. Egyszerre volt ez a beszéd felfoghatatlanul szépséges és elborzasztóan ismeretlen.

Csillogó szemű öregek mesélték az Erdőgyermek történetét csodálkozva hallgató unokáknak nemzedékek óta, és már senki sem tudta volna megmondani, mennyi az igazság a mesében. Minna serdülőként már nem hallgatta az öregeket, de amióta emlékezni tudott, mindennél közelebb érezte magához a kertjük végénél kezdődő vadont. Nem igazán akadtak barátai: a lányoknak túl fiús, a fiúknak kiszámíthatatlan volt. Minden vasárnap délután nekiindult és órákig bolyongott az ősöreg tölgyek közt. Többnyire csak sötétedés előtt ért haza, de szülei nem nehezteltek rá és nem is féltették. Nagyanyja halálának órájában jött világra, és kicsi gyermek kora óta számos furcsa és néhány csodálatos esemény kísérte növekedését.

Ezen a nyári vasárnapon, pontosan a tizennegyedik születésnapján is magányos sétájára indult a fák közé. Az utóbbi hónapokban egyre nagyobb béke szállt a lelkére, miután a kertkaput becsukta és a mohás kövekkel szegélyezett ösvényre lépett. Ahogy a háta mögött hagyta az ég kékjében fürdőző háztetőket, majd ahogy ez a fényár idebent a lombok közt csorgó patakokká szelídült, úgy érezte, újra lélegzethez jut. A párás és nehéz levegőt tüdején átszűrve boldogan bizsergető nyugalom áradt szét benne. A szokásos útvonalán indult el, amiről minden alkalommal más és más irányba tért le: az emberek taposta ösvényekről most is vadcsapásokra, majd a vadak járatairól a bokáig érő ezerszínű avarba. Elcsábította egy közeli famatuzsálem, amely körül tisztás zöldellt, majd tölgygyermekek nehezen áthatolható gyűrűje ágaskodott. A göcsörtös gyökerek itt-ott kibukkantak, majd vissza is bújtak a földbe, az ágak pedig girbegurba alakzatban, de mégis egy tökéletes gömböt formázva több háznyi magasig lakták be a teret.

Egy ideje akármerre is indult, végül mindig ehhez a fához ért, így most sem furcsállta a dolgot és letelepedett az egyik kiálló gyökérre. Hallgatta az élettől duzzadó természet neszeit, behunyta a szemét és újra érezte azt a bizsergést, amit az első levegővételekkor, de most már álomszerű mélységekbe húzta magával. Ismerte ezt a vonzást, és régóta nem ellenkezett a gondolattal, miszerint az erdő fái hívják maguk közé. A bizsergés egyre lassabban hullámzó érzetté változott, szinte hallhatóvá vált. Ezt a hangot viszont nem a fülével hallotta, hanem egész testével érzékelte. Gerince, mint egy óriási húr rezgett lassú és váltakozó sebességgel. Ekkorra már minden gondolata a fák körül keringett, a külvilág mintha soha nem is létezett volna. A rezgés egyre újabb formákat öltött, és az ismétlődő mintákból egyszer csak homályos képek kezdtek kirajzolódni Minna képzeletében.

Ettől kezdve még több időt töltött a vadonban, és még inkább kiszakadt abból az életből, amit kortársai elrendeltetettnek, vagy épp elkerülhetetlennek tartottak. A világ lassan megváltozott körülötte, de őt mindez nem érintette, még ha a változások közepette a saját teste és körülményei is rohamosan átalakultak. Hetente két-három alkalommal is felkereste az öreg tölgyet. Ha valaki megkérdezte volna tőle, merre találna rá ő is erre a fára, nem tudta volna se elmondani, se lerajzolni neki, de odabent a lombok sötétjében akár csukott szemmel lépkedve is mindig ugyanúgy meglelte a tisztást és annak közepén őt, akit lassacskán mindennél jobban megszeretett.

Egy idő után a testében rezgő érzésekből születő képek váltakozni kezdtek és hömpölygő történetekké álltak össze. A történetek végtelen láncolatban kapcsolódtak össze és folyamatosan ismétlődtek is. Voltak köztük emberi ésszel felfogható történetek, amelyekben az erdő széli falu jelent meg, vagy épp ahogy valaki vagy valami betéved a fák közé és ezt vagy azt csinál, ez vagy az történik vele; de a történetek nagy része túl volt az ésszel megérthetőn. Ezek mintha a növekedésről, az életről, az áramlásról, az elmúlásról és mindezek körforgásáról szóltak volna. Minna lassan ráeszmélt, hogy az erdő mindig ugyanazokat a történeteket meséli, de a ritmus valamiféleképpen függ a körülményektől is, mert bizonyos részletek csak bizonyos évszakokban jelennek meg.

Ahogy teltek az évek, Minna észrevette, hogy a történetek folyama nagyon lassan újabb és újabb mesékkel bővült. Emellett voltak olyan képek, amelyek régebbinek hatottak, minthogy az erdő legöregebb fája megélhette volna, vagy épp távolabbinak, mint ahol a vadon mostani határai húzódtak. Mintha a kevesek által valahol és valamikor megélt eseményt mindannyian együttesen megélt történetekként mesélték volna, és ebben a folytonos ismétlés az átadást és az életben tartást szolgálta volna. Voltak érthetetlenül baljós képek, amelyek egyre sűrűbben szövődtek a többi közé. Lángok csaptak fel ezekben, vagy sivár pusztaságot mutattak, ahol csak kidőlt vagy lombjaikat vesztett, üszkös törzs-torzók meredtek a szürke ég felé.

Eleinte – évszázadoknak tetszett számára ez az idő – csak hallgatta és csak befogadta ezeket a történeteket, de egy nap azon kapta magát hazafelé sétálva, hogy ő maga is ismételni kezdi azt, ami utoljára átjárta. Innentől kezdve egyre gyakrabban érzett késztetést, hogy bárhol is legyen, bármit is csináljon, folytassa magában a mesélést, és ne szakítsa meg a folyamatos áramlást. Egy idő után valahogy teljesen az erdő ritmusára hangolódott: amikor legközelebb visszatért, érezte, ahogy a bensőjében és a fák közt szövődő mese összetalálkozik és együtt halad tovább, mindketten ugyanott tartanak épp. De, ami legjobban meglepte, hogy a magányos ismétléseibe olykor-olykor véletlenül beleszőtt, saját életéből vett töredékek mintha az erdőben áradó mesékbe is visszakerültek volna. Kölcsönhatás alakult ki köztük; az erdő beszélt hozzá, és ő válaszolt neki.

Harmincnégy éves volt, amikor eljött a háború ideje, mint ahogy minden korban elérkezett, amikor a férfiak már nem emlékeztek azokra a mesékre, amelyekben őseik vére feleslegesen áztatta a környező mezőket. Mindennél pusztítóbb vihar tarolt, amiben a falu lassan minden hadba fogható fiát elvesztette. Minnát mindez nem érintette meg igazán, de aggódott az erdőért, aggódott az öreg tölgyért, ahogy érezte, egyre közeledik a front vonala.

Az utolsó vasárnap is a tisztáson ült. Tudta, hogy nincs már holnap, és tudta, hogy ha hazamegy, akkor már nem jöhet vissza többet az erdőbe. A közös történetek képei most is ott váltakoztak képzeletében, és behunyt szemmel ugyanazt a békét élte át, mint amit legelső alkalommal. Mégis erőt vett magán, hirtelen félbeszakította az önfeledt áramlást, a szeretett tölgy törzse mellé lépett, és csak saját gondolataira figyelt, csak azok folyamára. Búcsúzott. Soha nem hagylak cserben. Hű leszek tehozzád. Vigyázok rád. Átölelte és lágyan megcsókolta. Ajkára föld és korhadék tapadt. Hosszú percekig némán állt és csak gyönyörködött benne. Teste bizsergett, ahogy ereiben szétáradt a zöld energia. Érezte, ahogy egyszerre elnehezülnek a tagjai, képtelen mozdulni és lassan minden elhomályosul szemei előtt, ahogy belesüpped az őt körülvevő tisztás zöldjébe.

A környék minden neszét elnyomta a tűz féktelen robaja, ahogy szélviharként söpört át a szárazságtól legyengült tölgyerdőn. Egy több száz éves matuzsálem hosszú órákig dacolt a lángnyelvekkel, de aztán mégis megadta magát. Legmagasabbra nyúló ágai is fáklyákként lobbantak fel, majd zuhantak alá a parázsló talajra.

Azt beszélik, hogy az erdő örökké él. Azzal, hogy fáit egytől egyig kivágjuk, vagy akár az egész erdőt fel is égetjük, csak a látható formáját tudjuk átmenetileg megsemmisíteni. A világ erdői közt láthatatlan, föld alatti és feletti kapcsolat áll fenn az idők kezdete óta. Ezen keresztül, végtelen történetek formájában a föld összes fájában ott van egyszerre az összes többi fa is. Akár ha egyetlenegy mag marad csak, kivárva a megfelelő napot belőle is végtelen új erdőségek sarjadnak, és töretlenül mesélik tovább az egyszerre minden időben és helyen létező élet szavakkal el nem mondható történeteit.