Franciaágy. De igazából nem az. Alul két rozzant heverőkeret összetolva, rajta egy dupla szivacs, egyik oldalán kifekvéstől horpadt, és valahogy az egész ferde. Persze lehet, hogy a tetőtér gerendái lejtenek, és a szivacs egyenes. Meglehet, mert egyetlen párhuzamos, vagy merőleges szöget sem látok itt fent. A szivacson mintás ágyterítő. Kék, de a színek meghatározása egészen nehéz, ahogy a nap besüt azon a picike ablakon az ágy felett.

Majd' egy méteres kőfalat vág át az ötvenszer ötvenes nyílás. A nap sugarai egészen felgyorsulnak, miközben átfurakodnak ezen a résen. Az ágyterítő mintája… mintha papucsállatkák lennének, aztán egy keret, amin belül végtelenségig összegabalyított virágok: rózsák, indák, levelek, az egész kék. Alatta bizonyára izzadságfoltok, két emberi test lenyomata. Nem látom, de úgy képzelem, hogy ott kell lenniük. Az egyik nagyobb és sárgább, markánsabb körvonalak adják ki a test negatívját. 

Recseg alul a keret, ahogy leülök az ágy sarkára. Jobb oldalamon az ablak, körbeölel a fény. A kék minták közül felreppenő porszemek mértanilag tökéletes táncot járnak, percekig elnézem lassan lelohadó örvényeiket. Alattam kopott hajópadló, rajta döglött poloskák. Zöldek, barnák és néhány tavalyi, kiszáradt és megfeketedett példány. Külső váz belső falához tapadó izmok. Ezekből már hiányoznak az izmok, ezek már csak üres vázak. 

A tetemek ariadnéfonalát követve jutok vissza az ágy mellett álló ódon komódig. Megfeketedett, vagy feketére festett, nem tudom, de sokáig tart, mire újra hozzászokik a szemem a fényhez és felismerem rajta a virágmintát. Tulipános láda. Ezen is valami kéklő drapéria. Nehéz anyag, súlyosan omlik lefelé. Indák futnak saroktól sarokig, hogy aztán végtelennek tűnő, de véges számú koncentrikus kör után fonódjanak egymásba, mint tenyerek összekulcsolódó ujjai. Bizonyára a láda miatt; abban volt a szerelem, afölött kulcsolódnak. Itt is néhány poloska. Az egyik lábai még mozognak. Mint egy nemrég felhúzott lendkerekes játék. Ahogy az egyre lassuló fogaskerekek bonyolultan összekapcsolt rendszere a perpetuum mobile illúzióját törik szét épp: meg fognak állni. A ládán négykarú gyertyatartó, benne arasznyi gyertyacsonkok. Különböző méretű, fehér habhoz hasonló viaszfolyás lágyítja a fekete vasat. Még nem érték el a drapériát, még nem folytak össze egy nagy puha hullámredőkkel dermedt tóvá, de erre törekszik mind.

A tetőtéri zug legérdekesebb része az ablak két oldalán, egyenlő távolságban, és azzal egy magasságban kezdődő egy-egy hasadék. A Bükk titokzatos kaptárkövein látni ilyeneket, de azok mindig üresek, még ha oda is képzelem valami ősi bálvány kicsiny faragott másait. Itt viszont tényleg van valami. A bal oldaliban Krisztus arca, a másikban Mária, deréktól felfelé. Ha a matrac sárga testnegatívjait is ide veszem, ez már ikonosztáz. A tulipános láda az oltár, a gyertyatartó a feszület, így tehát az egész tetőtéri hálófülke egy szentély. Mi is lehetne más.